Bizonyos értelemben Schwarzenegger vagyok!

Máté Gábor

Rendezőként is a legfontosabb alkotók között tarják számon. Második osztályát tanítja a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Nem reklámoz semmit, nem vezet tévéműsort, azt mondja, számára ez a szabadság luxusa. Színészként megkerülhetetlen, de tanítványai közül a felvételi előtt mindössze hárman tudták, ki is az a Máté Gábor.

– Kívülállóként úgy tűnik, ma vagy azért szeretne valaki színésszé válni, hogy művész lehessen, vagy azt reméli, hogy így sztár lesz belőle. Hogyan látja a diákjait?

– Ők a színészmesterséget elismerő emberek. Sztár akárkiből lehet, akiből azt akarnak gyártani. Magyarországon a színész a legkisebb a sztárok között, sokkal jobban jár az, aki egy slágertévében, vagy miben vezetgeti a műsorokat, de még jobb, ha bekerül egy valóságshow-ba. Azt régen nem gondoltuk, hogy mindenféle képzettség és tehetség helyett elegendő az országos elismertséghez, ha valaki élő adásban letolja a gatyáját, kimegy a vécére, és a néző drukkol neki, hogy el tudja-e végezni a székelését. Aki ilyen típusú sztár szeretne lenni, az nem kíván évekig gürcölni, tanulni, bizonyítani.

– Mire tanítja a diákjait?

– A szakmával foglalkozunk. A másik része a dolognak engem semmilyen szempontból sem érdekel, tehát aki arra kíváncsi, az menjen máshoz.





– Mennyit változott a színészképzés az elmúlt évtizedekben?

– Sokat. Ma már jóval sokrétűbb, mint a mi időnkben volt. Alapvetően megújult a zenei képzés és a mozgástanszék. Ma sokkal több pályán lévő művésztől tanulnak a gyerekek. Nyitottabb, liberálisabb – a szó eredeti értelmében – az iskola. Igaz, most előírták, hogy ha fenn kívánunk maradni, akkor európai uniós szabvány szerint az egyetemen az oktatásnak négy helyett öt évig kell tartania.

– Ez baj?

– Pár éve arról vitatkoztunk, hogy négy helyett nem elég-e három év, erre kapunk még egyet. Ha arra gondol, mennyi ideig fiatal egy fiatal színésznő, már készen is a válasz. És ez csak egy, a gondjaink közül. A Színművészetinek szüksége lenne kilencvenmillióra, erre elvonnak hetvenet. Ilyesmikkel nem is fárasztanám tovább az olvasóikat.

– Életének mekkora részét határozza meg a szakma?

– Ha egy kördiagramon ábrázolnánk az életem, más szinte nem is látszana. Ez nem feltétlenül jó, de így alakult. Az egyik dolog hozza a másikat. A barátságban, szerelmekben, satöbbi, nem lehet úgy javítani, mint a színházban. Ott mindig jön egy újabb feladat, ha az előző próbán rossz voltam, másnap még lehetek jó. Elég zavaró, hogy a magánéletben ez egyáltalán nincs így. Az életben mindig mindennek következménye van. A színházban kevésbé. Lehet, hogy ezért is csinálom az egészet.





– El lehet bújni az élet elől a színházban?

– Abszolút. Miközben az életet figyelgetjük, arról papolunk, mélységesen gyáván elbújunk mindaz elől, ami minket ér a praktikus életben.

– Mielőtt az hinném, hogy keserű ember, elmondanám, hogy még sosem láttam olyan ironikus életrajzot, mint amilyen a honlapján szerepel. Egyszerűen felsorolja, hol lakott idáig.

– A valódi élet kirajzolódik abból, hogy az ember honnan, hova megy, mikor, kivel lakik. Én tudom, hogy melyik költözéssel mi járt.

– A lakhelyei alapján azt a következtetést vontam le, hogy a maga élete nem a Schwarzenegger-modellt követte, aki elindult egy kis tiroli faluból, és ma Kalifornia kormányzója.

– Ez helytálló. Persze mi nagyon szegények voltunk. Elvált szülők gyerekeként a nagyapám nyugdíjából és az anyám családi pótlékjából éldegéltünk. Emlékszem olyanokra, hogy sírt az anyám, mert nem tudott venni nekünk egy csokinyuszit húsvétra. A mai napig gyűlölöm a tarhonyát, mert többnyire az volt otthon gyerekkoromban.

A teljes cikk a 24. heti, június 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.