Nem egyszerû eset

– Nem vagyok igazán alkalmazkodó típus – mondja –, nehezen tudom visszafogni, visszafojtani az érzelmeimet. Ha valami bánt, kimondom, mert úgy gondolom, egyszer úgyis minden „elnézett” probléma kirobban. Persze volt idő, amikor tapasztalatlanságom miatt még egy félrelépést is megbocsátottam. Akkor úgy éreztem, történjen bármi, én csak azzal a „csalóval” tudom folytatni az életem. Akkor még az, hogy engedtem, kevésbé fájt, mint az érzés, hogy elveszíthetem. De aztán rájöttem, hogy, ami megtörtént egyszer, az könnyen megtörténik még egyszer – innen pedig nincs megállás.

Egy kapcsolat szerintem, csak úgy működhet, ha minden felmerülő ellentétet megbeszélünk, tisztázunk – ha „bejön” a képbe egy harmadik, az én értékrendem szerint az ma már a kibeszélhetetlen kategóriába tartozik.

Monica Marinescu

Nekem olyan férfi kell, akiben csukott szemmel is meg tudok bízni, és aki egyrészt mellettem áll, másrészt „jön velem”, sőt, húz előre az életben. Egy másik szerelmem, akiben abszolút megbízhattam, például ebben nem volt partner. Nem akart új dolgokat kipróbálni, nem volt olyan ambiciózus, mint én, ezért nem motivált, inkább visszahúzott. Sokáig próbáltam a lelkére beszélni, hogy ha mondjuk, elmegyünk Franciaországba túrázni, akkor járjuk be Párizst is, ha továbbképzésre jelentkezem, jöjjön ő is, de nem. Tudtam, vagy továbblépek, vagy folyamatosan zavarni fog, hogy ebben a kérdésben nem tudunk dűlőre jutni, egészen pontosan ő kirobbanthatatlan a kiszámítható, nyugodalmas világából. Ez nem bűn, csak nekem kevés.
Ahogy az is, ha nem elég férfias a partnerem. Nem bírom a „nőies”, hisztis pasikat. Ha valaki túl ragaszkodó, fullasztóan féltékeny, az számomra elviselhetetlen. Egy ideig tűrök, próbálom azzal palástolni, hogy biztos csak vigyázni akar rám, hiányzom neki. De a „kapaszkodásba”, a féltékenységbe rendszerint bizonytalanság vegyül – a férfi nekem jelentse a biztonságot.

A témáról bővebben a Nők Lapja június 22-én megjelenő 25-ös számában olvashatsz!