Humor és hedonizmus

Enni is imád – ezt imádom benne –, rögtön elkéri az étlapot, és azonnal kiszúrja a leghizlalóbbat. Paprikás csirke, túrós csuszával. Ehet ennél jobbat fogyni vágyó két nő, délelőtt, agylágyító kánikulában?

– Mintha arról olvastam volna, hogy fogyókúrázol?

– Tizennégy kilót fogytam három hónap alatt, még nyolcat szeretnék leadni.

– Ezzel a túrós csuszával?

– Mit tegyek – néz rám bűnbánó arccal –, ha erre támadt gusztusom? Azért választottam Schobert Norbi módszerét, mert nem tilt el az evéstől. Sokat enni, sokszor, naponta háromóránként. Ez a lényege. Felgyorsul tőle az anyagcsere, amely, ha lassú, megkeseríti a nők életét. A kaja ugyanis elücsörög a szervezetükben, és mindig odarakódik, ahol nagyon látszik.

– Az nem mindig baj. A férfiak húsevők, nőben sem kedvelik a szűken mért, diétás falatokat.

– Azért a teltségnek is vannak határai, és ha már eljutsz oda, hogy súrolod azokat, muszáj tenni valamit. A másik ok, ami erre késztetett, hogy gyereket szeretnék. Anyám, akinek örököltem az alkatát, huszonhat kilót hízott velem. Mielőtt akkora lennék, mint egy bálna, elhatároztam, hogy legalább előtte nézek ki úgy, még egyszer az életben, mint valaha.





– Ha ennyire akarod a gyereket, miért vártál vele idáig?

– Rák jegyű vagyok. Azt tartják, hogy a csillagjegyemben születettek már húszévesen érettek az anyaságra. Bár családszerető lány vagyok, közben valamiért csak nem lett gyerekem harminckét éves koromig. Tudom is, miért nem. Önző voltam. Azt hiszem, a gyerek akkor kell, amikor úgy érzed: mindennél fontosabb. Még nálad is. Arra is rájöttem, hogy a gyereket önmagáért kell megszülni, nem másnak. Nem azért, mert éppen rossz passzban vagyok, és már nincs más hátra, mint egy gyerek.

– Talán már azt is elképzelted, hogy milyen lesz?

– Kerek fejű, vörös hajú, édes kis gimbec-gombóc, amilyenek mi vagyunk Gesztesivel, és amilyenek az összes felmenőink. Nem baj, ebből is kell még. Örülnék, ha kislány lenne, hogy lehessen öltöztetni.

– Ha rád üt, akkor ruha- és cipőmániás lesz.

– Legalább lesz kinek örökölni a mérhetetlen ruhatáramat, amely Gesztesi szerint egy újabb lakást érdemelne. Őt már kifúrtam, panaszkodik is, hogy neki csak a kanapén jut egy kis hely, holott a ruhatára sem megvetendő. Ott állnak a gyönyörű öltönyök, és egyet sem tudok ráhúzni, mert a dzsoggingon kívül jóformán semmi nem megy rá. Mivel ő is fogyókúrázik, eleve kisebb méreteket vásárol. Azzal, hogy úgymond jó lesz majd, ha lefogyok.





– Elképesztő, hogy mennyire összeilletek. Hol találtad ezt az aranyos mackót?

– Nem hiszed el. Felkért maga mellé egy musical főszerepére. A főpróbára már nemcsak a szerep volt az enyém, hanem ő is. Négy éve vagyunk együtt. Hihetetlen. Néha azt gondolom, hogy a Jóisten gyúrt egy gombócot, szétszedte, és kidobta a világba: ha megtaláljátok egymást, szerencsétek lesz. Abszolút ilyenek vagyunk. Egy gombócnak a két fele. A két H betű is közös bennünk: humor és hedonizmus. Akkor fáradt, amikor én, akkor aktív, amikor én is az vagyok. Biztosan csiszolódtunk is egymáshoz, de nagyon boldog vagyok és szerencsés, hogy olyan emberrel élek együtt, akivel élvezet eltölteni a nap huszonnégy óráját. Félszavakból is értjük egymást. Egymásnak mi vagyunk a legjobb társasága.

A teljes cikk a 25. heti, június 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.