 |
– A többi pénzt zsebbe kapom. Az nagyon felháborít, hogy felelősséggel tartozom az áruért, a kasszáért: ha valamilyen hiány keletkezik, levonják a béremből! A barátnőim mesélik, hogy máshol a kisebb hiányokat már eleve bekalkulálják a tulajdonosok. Júlia hétköznap tíztől este hétig dolgozik, szombaton kettőkor zár az üzlet.
Egész nap állunk, ezt a főnök egy ideje előírja. Persze, amikor senki sincs a boltban, lázadunk: leülünk. Még szerencse, hogy nem vagyunk bekamerázva
Az is rossz, hogy nincs ebédidőnk. Akkor ehetünk néhány falatot, amikor nincs vevő.
A fiatal nőnek már megfordult a fejében, hogy munkahelyet vált, de végül elvetette az ötletet.
Gyorsan nem találnék új állást, márpedig meg kell élnem valamiből. Ráadásul nem biztos, hogy máshol többet keresnék, sokkal méltánytalanabb munkahelyekről is hallottam már. Megszoktam ezt az üzletet, tudom, hogy mire számíthatok
Júliával szemben Nikolett már számolja a napokat, hogy otthagyhassa a belvárosi bőrdíszműves boltot.
Elegem van mondja indulatosan nincs életem, reggeltől estig dolgozom. A fizetésből épphogy megélek, üzletvezető-helyettesként sem keresek többet, mint a kolléganőm. Másfél év után jelentettek csak be, addig beteg sem lehettem
De megpróbálok kitörni! Az egyetlen szabadnapomon angolt tanulok, hamarosan egy számítógépes tanfolyamon fogom tölteni az estéimet. Harmincegynéhány évesen már nem szeretnék az üzletben állni. Itt nincs perspektíva! Hat éve dolgozom, és sem anyagilag, sem szakmailag nem léptem előre. Miért nem mondok fel azonnal? Félek. Tehát maradok, de közben készülök az új életemre.
| A hét témája a Nők Lapjában: Fehér rabszolgák? Ugye, önök is vásároltak már plázákban? Ugye, önöknek is feltűnt, hogy a legtöbb boltban szép-fiatal lányok álldogálnak, hogy minket, vevőket kiszolgáljanak? De vajon felfigyeltek-e a tekintetükre? Észrevették-e, milyen pokolian fáradt némelyikük, és milyen szívszorítóan kényszeredett a kötelező mosolyuk? Időnként elkap az indulat, és arra gondolok, hogy a politikusok nyakába kellene öntenem az összes olvasói levelet, hogy lakkozatlan képet kapjanak az ezerszínű nyomorúságról. Arról, hogy rengetegen dolgoznak napi tíz-tizenkét órát a minimálbérnél is kevesebbért Arról, hogy sok fiatalt be sem jelentenek nem fizet utánuk társadalombiztosítást a munkáltató , de ők nem tiltakoznak, féltik az állásukat Mi vagyunk a század fehér rabszolgái írta egy huszonnégy éves lány, majd kétségbeesve hívott fel, hogy a nevét nehogy kiszerkesszem, mert akkor a negyvenötezer forintos fizetésétől is elesik. Az összeállítást készítették: V. Kulcsár Ildikó és Kertész Gábor A témához kapcsolódó további írások: Megfizettem a tanulópénzt!» Csillogj, mosolyogj!» Ha tanultál volna…» A jogainkat ismerni kell(ene)» |
