„A táncban nem lehet hazudni”

Legalábbis erre következtetek, amint észreveszem, hogy rám pillantva Bozsik Yvette felugrik a székből, arcához kapja két kezét, és azzal a rémülettel néz rám, amilyet Edward Munch festett döbbenetes víziójában.

Amikor idefelé jövet a kiadós nyári viharban bőrig áztam, sejtettem, hogy nem keltem majd az üde, tavaszi kökörcsin látványát – hozzátéve, hogy egyébként sem…–, erre a sokkoló hatásra azonban nem számítottam. Pár pillanatig dermedt csendben állunk a színház halljában, ő az asztalnál, én immár egy tócsa közepén feszengve, aztán egy pillanat alatt ott terem, kezével heves mozdulatokkal próbálja lesöpörni a vizet rólam, közben elrohan, és érdeklődik, hogy nincs-e valami száraz ing a keze ügyében. Kérdezi tőlem, hogy innék-e egy forró teát, majd szól valakinek, hogy kerítsen gyorsan egy hajszárítót. Én meg egészen döbbenten állok. Egyrészt, mert a hajszárító felvetődése önmagában is sokkolóan hat, másrészt pedig, és hát ez az igazán lényeges: megdöbbent ez a fajta felfokozott, őszinte, szívből jövő aggodalom, gondoskodás… Éppen Bozsik Yvette részéről. Számomra mindig is ő volt a nagy formabontó, a nagy avantgarde, a nagy forradalmár. Hol az öntörvényű, szilaj, szabad táncpróféta, hol az iskolateremtő művészapostol, akit távolról csodáltam, de nem mertem közelíteni hozzá. Megközelíthetetlennek, tartózkodónak tűnt. Most meg itt törölget, csutakol, és közben immár jókat derül szeppentségemen. Ezekben a pillanatokban inkább tűnik talpraesett, határozott, ugyanakkor pajkos falusi kislánynak, semmit a modern táncművészet élő legendájának. Amikor elmondom neki, sejtelmesen mosolyog.

– Talán abból is adódhat, mert tényleg az vagyok…

– Falusi kislány?

– Persze. Bár Szolnokon születtem, és már nem is vagyok annyira hamvasan ifjú, ezzel együtt vállalom a falusi kislányságot.

– Nekem miért nem tűnt eddig soha annak?

– Ezt maga tudja…

– Dehogy tudom…

– Talán voltak időszakai az életemnek, amikor másmilyennek is próbáltam mutatni magamat. Túlérzékeny voltam, bizonytalan, kishitű, könnyen sebezhető, és ezért próbáltam ilyesfajta trükkökkel is védeni magamat.

– Sikerült?

– Nem. Persze, hogy nem. Ezzel együtt is sokat bántódtam, sokat sebződtem, rengeteg fájó dolog ért.

– Aki ennyire öntörvényű, szuverén egyéniség, aki ennyire eltökélten igyekszik megharcolni az igazságáért, aki ennyire a szabadság megszállottja, az nem tudja ezt megúszni.

– Nem is volna szabad megúszni. Én a kudarcaimból, csalódásaimból rengeteget tanultam, és iszonyúan nagy erőket merítettem. Ezek által több lettem, remélem, hogy értékesebb is, jobb is…

– Jobb ember, vagy jobb művész? A kettő nem okvetlenül jár együtt.

– Szerintem pedig együtt jár. Aki empatikusabbá, belátóbbá, megértőbbé válik, az többet tud adni másoknak, mélyebb igazságot képes felismerni és kifejezni.

A teljes cikk a 26. heti, június 29-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.