“Ez a nyár nem rólam, rólunk szól”

Gaál Noémi

A TV2 zajos presszójában találkozunk. Ismerős arcok, kis- és nagyhangú szerkesztők, riporterek, fáradt gyártásvezetők. Noémi úgy libben közéjük – kezében a másnapi időjárási prognózissal –, mint egy elegáns, furcsa kislány. Barna haja hátrasimítva, semmi smink, semmi ékszer – csak egyetlen gyűrű –-, farmer, szelíd-szolid póló. Ha a bölcsészkar folyosóján jönne szembe, azt gondolnám, nappali tagozatos hallgató.

– A hallgató stimmel – mondja mosolyogva – épp ma vizsgáztam angol irodalomból.

– Aki évek óta egy kereskedelmi televízióban mondja el nekünk a várható időjárást, akinek az egész ország ismeri az arcát, miért tanul angol irodalmat?

– Szeretem a televíziózást, élvezem a munkámat, mégis megkérdezem magamtól időnként (általában hajnalban): mondd, Noémi, mi leszel, ha nagy leszel? És most azért járok angol-kommunikáció szakra, mert úgy érzem, sokféle lehetőséget tartogat még az élet. Ha végzek, lesz egy tanári és egy bölcsész diplomám… Szerintem vannak véletlenek, van szerencse is, csakhogy véletlennek és a szerencsének segíteni kell…! És én segítek. Kiskoromban a divattervezésről álmodoztam, vagy – hosszan-csöndesen – tanulmányoztam volna a mókusok életét, később megállapodtam egy távolinak tűnő álomnál: tévébemondó leszek. Jelzem, el is végeztem egy bemondó-műsorvezetői iskolát a Magyar Televízióban, ahová tizenkilenc évesen kerültem be.





– Ahhoz képest, hogy távolinak tűnt a „bemondónő- álom”, igen korán megvalósult.

– Pici faluban gyerekeskedtem. A neve: Viss. Udvaron volt a kút, tyúkok között kellett elbotorkálni a vécéhez, emlékszem a főutcára, a szemben lakó Annuska nénire… Aztán felköltöztünk a szüleimmel Gödöllőre, de azt te is tudod, hogy nem sok tévés indul aprócska faluból… Hogyne lett volna távoli az álom! Nekem egyszerűen szerencsém volt: érettségi után felgyorsult az életem. Egy angliai úttal kezdődött, aztán bejutottam a döntőbe a Miss Hungaryn, ennek köszönhettem, hogy bekerültem Egri János: Kérdezz-felelek játékába. Helyes, mosolygós lány ez a Noémi, kell nekünk, mondta rendező, aztán a műsor megszűntéig, majd’ hét éven át dolgoztam a Magyar Televízióban.

–Magad döntötted el, hogy jelentkezel a Miss Hungaryra?

– Ó, nem! Anyu… Ma is a legjobb barátnőm, mindent meg tudok vele beszélni. Ő miattunk, a két lánya miatt, akart Gödöllőre költözni, hogy több lehetőségünk legyen. Neki mindennél fontosabb, hogy a húgomat és engem boldognak lásson! Magamtól azért sem jelentkeztem volna, mert soha nem voltam elégedett a külsőmmel.

– Ugyan! Biztosan tudod, hogy elegáns-finom jelenség vagy, hogy a Miss Hungaryn gyönyörű lányok indulnak, és te döntős lettél.

– Igaz, de nem csapom be magam! Ismerem a külső-belső hibáimat, ezeket most nem részletezem… Legyen elég annyi, hogy sokat küzdök a bizonytalanságaimmal. És ez jó! Tudod, miért? Mert e töprengő-vívódó alaptermészetem megvéd: nem „szállok el” attól, hogy megismernek az utcán!

–



Közben harmóniát sugárzol, a kollégáid is szerethetnek. Jól emlékszem arra, hogy néhány éve felhívott egy munkatársad, és addig győzködött, míg (ismeretlenül) írtam neked egy köszöntőt a születésnapodra.

– Ó, hát emlékszel? – derül fel az arca és kislányos mosollyal halász elő a táskájából egy bársonyba kötött könyvecskét. – Elhoztam – mondja, majd együtt végiglapozzuk. Noémi ezernyi fotón: kislányként, hódító nőként, tévésként… Ismert és ismeretlen emberek gratulációi… A sokadik lapon rátalálok a fotómra meg a saját, ronda) kézírásomra. Noémi nevet és magyaráz. – Nők Lapja-olvasó vagyok, tehát jól ismerlek, egyszer nyilatkoztam is rólad egy magazinnak. Ezért kerestek meg a kollégáim: írnod kell az általuk szerkesztett szülinapi naplómba!

A teljes cikk a 27. heti, július 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.