Ennek nincs semmi jelentõsége!

Nekünk találkoznunk kellett! Utólag mindig sorsszerűnek, elkerülhetetlennek érzünk nagy találkozásokat, miközben az adott pillanatban sokszor egy hajszálon múlik minden – ha van egy későbbi vonat, ha nincs az a fénykép, ha épp egy másik levél érkezik meg előbb, ha Ugyanakkor mindig kell az egymásra találáshoz extra adag elszántság: „ha törik, ha szakad, megpróbálom. Mit veszíthetek, legfeljebb elutasít! De ha nem ?!” További cikkek: Ott van anya!» Kellemesen elhúzódó kezelés» Ha nincs az a fénykép» Szerzők: Mihalicz Csilla, Lőrincz Viktória, Nyíri Dóra, Wlcsek Anna

Kőrösi Zoltán író így mesélte el találkozását feleségével, Orsolyával, aki valaha évfolyamtársa volt a bölcsészkaron, ma közigazgatási tanácsadóként dolgozik kulturális területen:

– Akkor már négy éve ismertem egy lányt, igazi egyetemi kapcsolat volt, és olyan rendjén levőnek tűnt, hogy ha az ember befejezte ezt az egyetemnek nevezett életállapotot, akkor most a következő állomás előtt átlépünk egy küszöböt – megházasodunk. Nekem akkor szeptemberben még teljesítenem kellett a gyakorló tanítást, és beosztottak egy fővárosi gimnáziumba. Az esküvőm szeptember 12-re volt kitűzve. Előtte egy-két nappal kellett először elmennem az iskolába. A tanári szobában pedig ott volt Orsolya, mint frissen munkába állt magyartanár. Ő akkor még tanult is –fölvette harmadik szakként a portugált –, levelező tagozaton, és hogy ne terhelje anyagilag a szüleit, állás után nézett.

Ilyen mindent eldöntő pillanatok ritkán adódnak az ember életében – az enyémben például egyszer – amikor ránézel valakire, és valami megnyugvás tölt el. Nekem akkor semmi kétségem nem volt afelől, hogy ő az. Amikor ott megláttam, volt a lényében valami sudárság, finomság, ami nekem nagyon fontos volt, és azóta is fontos. Mivel akkor még az államvizsgát is le kellett tennem, ő buzgón felajánlotta a nála levő jegyzeteket és egyben a telefonszámát. Úgyhogy azt is mondhatjuk, hogy a kezdőlépést ő tette meg. A kollégák, akik tudtak arról, hogy nekem a hét végén történetesen van egy esküvőm, erre sietve figyelmeztették. Mire ő a következő találkozásunkkor meg is kérdezte, hogy akkor ez most hogyan is illeszkedik a bimbózó kapcsolatunk szövetébe. Az ő emlékezete szerint ekkor én azt mondtam: nem kell a tényeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amekkora van nekik, és ennek a ténynek nincsen semmi jelentősége. Elég megdöbbentő, honnan vettem, a bátorságot, hogy ezt mondjam, másfelől meg, hogy ő honnan vette a bátorságot, hogy ezt elhiggye.





Az esküvőm valami ködös elmosódott történésként él az emlékeimben, sok értelemben olyan, mint ha ott sem lettem volna. Nem vívódtam, mert biztos voltam abban, hogy közben találkoztam azzal az emberrel, aki számomra a legfontosabb. Biztosan mindenki érzett már olyan boldogságot, amelyben bizonyos – erkölcsi – következményeket képtelen átgondolni. A mai fejemmel nem kis rosszallással nézem azt a fiatalembert, aki voltam, aki csúf dolgot követett el azzal a lánnyal és a lány családjával. Ők persze nem nagyon értették, hogy egy héttel az esküvő után én miért javasoltam a válást. De valahogy az akkori érzéseim közt nem maradt hely szégyenkezésnek, erkölcsi megfontolásoknak.

Az esküvőm után egy héttel volt Orsival a nagy, romantikus, mindent eldöntő együttlétünk. A jegyzetek miatt találkoztunk, elmentünk egy Woody Allen-filmet megnézni, majd sokat sétáltunk, én hazakísértem őt, és egész éjjel beszélgettünk. Ezután hazamentem, bejelentettem, hogy válni szeretnék, és még aznap fölvetettem Orsinak, hogy kösse össze velem az életét – amire ő habozás nélkül igent mondott. A bejelentésem persze amott igen heves érzelmi reakciókat váltott ki.

Amire ma is enyhe értetlenséggel gondolok, az az, hogy miképpen volt ő képes ennyi bizalommal lenni irántam. Valamint, hogy a szüleim, akik korántsem mondhatóak társadalmi szabályokat könnyen felrúgó embereknek, mennyire szolid belenyugvással fogadták ezt az egészet. Azt hiszem, ők is azt érezhették meg, hogy rezzenetlen voltam ebben a dologban, szemernyi kétség nem volt bennem afelől, hogy ez így rendben lesz. És ezt gondolom ma is, hogy ez így rendben van.