“Ne félj, ha elvisz a szél, utánad futok az égig is!”

Az idegen pedig csak dadog, hülyének és tehetetlennek érzi magát, megszakad a szíve, de hiába. Most én voltam az idegen. Elhatároztam, nem fogok sírni. Pedig megmondták: mindenki szokott, a végén, mikor búcsúzni kell. De legalább van kitől. Mert valakinek eszébe jutott: egy hét táborozásra összehozni a kiskorukban, állami gondozásban „szétdobált” testvéreket. Akkor is, ha itt ezerféle „testvér” létezik…

Alig érkezem meg, már egy ismeretlen, pici kéz a kezemben: húz magával a balatonfenyvesi ifjúsági tábor folyosóján. Húz, bele a közepébe…
– Nekem is van tesóm! Gyere, megmutatom! A Gábor.
Ragyogva ölel át egy riadt tekintetű kisfiút.

– De a Gábor nem is a Tibi testvére! – árulkodik egy szőke szemüveges.

Tibi elbizonytalanodik, aztán újra mosolyog:
– De. Mostohatesó. Ildikó néni mondta. – Hirtelen hozzám fordul. – A mostoha, az mi?

– Hát… Az is egy fajta testvér – hebegem.

– Mostohatestvér – magyarázza komolyan a tízéves Niki, – az az, hogy az én testvérem, a Kinga, meg az Andi régen egy nevelőszülőnél laktak, akkor ők mostohatestvérek. Csak a Kinga már visszament a nevelőotthonba.





Tibi elgondolkodik, hogy de hát ő soha nem is volt nevelőszülőnél, majd végképp összezavarodik, mikor Gáborka kibújik az öleléséből, és megszólal:

– Nekem is van testvérem! A „B”-ben lakik a kisbabákkal, ő is baba… csak elfelejtettem a nevét.

– Engem Ágostonnak hívnak, nyolc éves vagyok, és nekem tényleg itt van a tesóm. Meg anyukám is. Mert mi vele élünk – szól közbe határozottan a szőke szemüveges. De mintha senki nem figyelne rá. És valóban, ő kakukktojás: az anyukája kísérő a táborban. Aztán még hozzáteszi: – Mert mindenhol jó, de legjobb otthon.

– Mindenholjódelegjobbotthon… – ismétli Tibi, mintha próbálná felfogni a mondat értelmét. Majd gyorsan kiböki, hogy az ő testvére, sajnos, nem is tudott eljönni, viszont nézzem, mutat egy táncot.

– Apukámtól tanultam – mondja, és hozzáteszi: – Meg a bátyámtól. – Aztán a nyakamba csimpaszkodik.
Tibi tizenkét éves, anyukája annak idején átjött Romániából, megszülte őt, aztán ment a dolgára. Azóta Tibi különböző intézetekben él. Nem lehet tudni, vannak-e testvérei. Papírokat máig sem szerzett neki senki, hivatalosan nem is létezik. Gáborral pár évig ugyanabban a csecsemőotthonban nevelkedtek. Gábor kilenc éves, ő sem élt családban, soha, senki nem látogatta. A tényeket már ebéd közben tudom meg Janóné Ildikótól, a Vigyázó Kéz Gyermekvédelmi Egyesület vezetőjétől. Az ő ötlete volt a testvértábor: összehozni olyan állami gondozott testvéreket, akik csak nagyon régen, vagy soha nem éltek együtt. Sokan közülük csak az egyesület segítségével tudták meg: létezik a másik. Most harmincan nyaralnak itt, még egy napig.





Testvérem: a Sanyi, az Elvira, …meg Te

Ebéd után irány a Balaton. Lassan haladunk, annyian csimpaszkodnak belém. Alig pár órája ismerjük egymást. Alig pár szó volt eddig az egész.
Legjobban egy Móni nevű nagylány bújik. Büszkén néz rám:

– Az én testvérem a Sanyi, meg az Elvira. …meg Te.
Niki nem ugrik a nyakamba. Csak megfogja a kezem, és míg a többiek önfeledten sikongatnak az ugráló szőnyegen, egy félreeső mászóka alá húz. Percekig csak néz rám, összeszorított szájjal, és olyan véresen igazi daccal és szomorúsággal, amilyet ritkán látni egy tízéves kislányszemben. Hirtelen szorosan megölel, de egy pillanat múlva enged is el.
– Disznóság szétválasztani a testvéreket. Tilos is. Ugye? – szólal meg. Elkéri a telefonom, játszani kezd vele, közben pedig sorol, szenvtelenül: – Csecsemőotthonban voltam, aztán anyám visszavett magához. De akkor is becsapott, mert ötévesen visszadobott a nevelőotthonba. Három évig ott voltunk a tesómmal, a Kingával, aztán most nevelőszülőnél lakom. Anyával…

– És az igazit? Őt hogy hívod?

– Bunkónak. Azóta nem is láttam.

A parton fagyosra vált a nyári szél. Visszaindulunk.

– Meg ne fázz! – aggódnak kórusban a gyerekek, és egy perc múlva már úgy nyolc törölközőbe csavarva botladozom. Csuromvizesen, vacogó foggal bizonygatják: nekik nincs hideg.

– Ne félj, ha elvisz a szél, utánad futok az égig is! – ígéri most Niki úgy, hogy én elhiszem.

A teljes cikk a 33. heti, augusztus 17-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.