Fokhagymás lángos, pénteken

Mielőtt bemutatom a sors ajándékozta új ismerőseimet, el kell mondanom valamit.

Nekem a gazdálkodó ember, a parasztember – mérték. Ha bármiféle vizsgálódásba kezdek, visszamegyek hozzá. Megnézem, ő hogyan csinálta. Nem nosztalgiából teszek így, se nem azért, mert falusi lány voltam. Évek során arra jutottam, hogy a természet közelében élő, gazdálkodó ember áll a legközelebb a dolgok lényegéhez. Ugyanis rendre szembesül azzal, hogy nem rajta múlik. Elveti a magot tisztességgel, elülteti a palántát, eteti az állatait – és jön az aszály, vagy éppen a sok eső, elverheti a termést a jég, áradás pusztíthat, baromfivész üti fel a fejét, megdöglik a jószág… Nem rajta múlik. Mégis kezdi elölről. Fölnéz az égre, bízik, nem tehet mást. És csinálja. Folytatja szükségből és szeretetből, kényszerből és valami titokzatos vágytól hajtva, amely vágyat mi, elkényelmesedett, örökösen szórakozásra biztatott utódok már rég nem értünk…





Nefelejcskék szemű kislány a kotárkában

Dörzsölöm az új fokhagymát a pirítósra, kemény a gerezdje, ragad az aromás nedvesség az ujjaimhoz. Margó ajándéka az egész füzér, figyelmeztet, el kell használni még az idén, mert ez őszi fokhagyma.

– Van tavaszi is…?

– Az a jobb. Az ősszel vetett legfeljebb januárig áll el, utána kipuhul, a tavaszi, az kitart az új hagymáig. Az őszinek nagyobb a gerezdje, a tavaszinak kisebb, de ez az értékesebb. Az illóanyaga, a beltartalma gazdagabb. A régiek a kolbászba csak tavaszi fokhagymát tettek, az nem avasítja meg a húst. De a tavaszi sajnos, eltűnik. A mai világban a „nagy” kell, az óriási. Azt hiszik, az a jó. Csak a külső számít. Az öt centi átmérőjű fokhagyma régen gyönyörű volt. Most olyan óriás fajtákat „csináltak”, hogy ez is kicsi. Csak éppen az íze, a tartománya a közelébe se jön a régi fajtáknak.





Szél Sándorné, Margó makói hagymások lánya. Azért lettem kíváncsi rá, mert hallottam, hogy tíz hektáron egyedül küszködik. Fokhagymát és fehérrépát termeszt. Évek óta fél ötkor kel, este kilencig nem áll meg, mégse jut egyről kettőre.

„A hagymatermelés Makón sajátos életmódot teremtett és a gazdáknak felemelkedést hozott. A századfordulón itt a szolgamódtól való szabadulást a hagyma jelentette” – olvasom a korabeli hagymás ház ismertetőjében.
Margó bólogat.

– De régen nem nagy területöt raktak, az én nagyapámék is csak annyit, ami nem volt mögterhelő. Pedig kézzel rakták, térdelve. Ennek is van egy titka, mint mindönnek, hogy ne fáradjon, mégis haladjon az ember. Négy sort rakott, kettőt jobbra, kettőt balra. Ez olyan ritmikussá válik, szinte könnyeddé, a test egyensúlya folyamatosan átrendeződik, mint egy ingó torna… Térdelve rakták, mit tudom én, egy hétig, és kész volt, s elég volt maguknak is, eladásra is. Most ahhoz, hogy mög lehessön élni – mert nem nagyon lehet –, hát hektárokat köll termelni. Régen kézzel raktuk, üstöke lefele, jött is ki szépen.

Dutyi Tóni

Most a gép csak odadobja, szögény növényke keresi a meleget, a napot, szenved. Sokat termelünk sok növényvédőszerrel, műtrágyával, hogy nagy lögyön, mutatós, ezt énneköm nehéz elfogadnom, mert nem természetös. Fölgyorsult mindön, csak gépekkel lehet dolgozni. Régen kint szárítgatták, hagyták a földeken, fordígatták, a nap sütötte. Az idén szürkék a fejek, állandóan esett az eső. Most voltam a nagybani piacon, négy órakor értem haza, nem tudom, hogyan fogjuk eladni a termést. Az átvevők csak a foltmentes, hófehér, ép hajú hagymát vásárolják. Nincsenek gépeim, és iszonyatos költség, hogy bérbe köll csináltassam. Forog a pénz, de nagyon kevés marad.

A teljes cikk a 34. heti, augusztus 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.