 |
Ki ne emlékezne olyan pillanatokra, amikor csak nyelünk, nyelünk nem sírok, csak azért se sírok ! , aztán veszítünk. A könnyek diadalmasan csorognak végig az arcunkon. De miért mindig a miénken? Miért sírnak ritkábban a férfiak? Fegyelmezettebbek? Kevesebb bennük az érzelem?
Nem lehetek gyönge!
Házilagos közvélemény-kutatásom alanyai a legfiatalabb huszonnégy, a legidősebb ötvenhat éves volt elég csúnyán néztek rám, amikor arról érdeklődtem, mikor sírtak utoljára. Az egyik csoport elbohóckodta a választ a múlt héten, mert nem lett ötösöm a lottón, amikor az a szédült barátnőm összetörte az új, gyönyörű autómat , a másik olyasféle példákat hozott fel, amikor még egy férfinak is megengedtetik a könny. Édesanyám temetésén, a lányom születésekor, amikor elcsavarogtam tizenkét éves koromban, és apám lekente azt a bizonyos atyai pofont Csak ketten akadtak a megkérdezettek közül, akik hajlandóak voltak mélyebbre is menni.
Nem divat manapság (jelzem, egyáltalán nem érdekel, mi a divat), de én nagyon szeretem a feleségemet. Mi tényleg ketten vagyunk egy ember. Egyszer, egyetlenegyszer az eltelt hat év alatt mégis úgy éreztem, hogy ő távolodik Akkoriban nagyon sikeres volt a szakmájában, és én tudtam, hogy tetszik az egyik kollégájának. Fel-alá trappoltam a lakásban este kilenckor, nem vette fel a mobilját, rémképek gyötörtek. Láttam őt annak a nyikhajnak a karjában Borzalmas volt! Úgy éreztem, hogy most megy tönkre örökre az életem. Nem szégyellem: elbőgtem magam. Holtfáradtan ért haza, én gyorsan rájöttem, oktalanul képzelegtem. Ő meg csak ölelt, nem részletezem. Szóval azon az éjszakán fogant a ma már kétéves kislányunk mesélte a jóképű, harminckét éves grafikus.
Ki fogsz belőlem ábrándulni, mert majd rájössz, hogy gyönge vagyok vigyorgott a negyven körüli vállalkozó (régóta ismerem) , de elmondom. Tudnod kell, hogy nekem nem ment mindig ilyen jól folytatta (már nagyon komolyan). Korábban közalkalmazott voltam azt most hagyjuk, melyik korszakban ! , szerettem a munkámat, és azt gondoltam, hogy ott fogok dolgozni, amíg megvénülök. Nem így történt, közbeszólt a politika. Kinézték a helyemet egy pártkatonának. Szépen mellém tettek egy olyan pasit, akinek se diplomája, se nyelvtudása Haj, de megalázó volt! Aztán engem szépen kirúgtak diplomával, nyelvtudással. Nem voltam képes feldolgozni! Nem hittem el, hogy ez velem megeshet Szóval a kirúgásom éjszakáján rám tört a pánik. A feleségem és a gyerek aludt, én ébren forgolódtam, majd fölkeltem és kiültem az erkélyre. Lelki szemeimmel láttam a családomat szegényen, a lányunkat csavarogni, a feleségemet guberálni Tudtam, nem vagyok hibás, mégis tehetségtelen baromnak éreztem magam, aki képtelen a családjáról gondoskodni. Addig-addig morfondíroztam, míg a végén kitört belőlem egy hosszú-borzalmas zokogás. Ma is szégyellem, bár azt hiszem, megkönnyebbültem. Ezután vetettem bele magam a magánfszérába, és ma már azt mondom, jót tettek velem. Rengeteget dolgozom, de magamnak! Nincs főnököm, nem lesem a pártkatonák pofázatát! De azt a zokogást soha nem felejtem el
A teljes cikk a 34. heti, augusztus 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
