“Nincs levegõm, ha elveszed tõlem a dalt”

A (Mega)sztár határozottan magyaráz: hogy legyen a klip, a dal, a stúdió… És itt ez az interjú is, persze. A nagyon sokadik. Fáradtan figyel rám. De mikor kimondom a varázsszót, mindenféle tüzek lobbannak a szemében. Igaziak, mélyek, fényesek. Még akkor sem alszanak el, mikor ráborítok egy üveg kólát… Ő Gáspár Laci.

Rémülten takarítom a barna tócsákat az asztalról. Laci türelmetlenül hajol közelebb, át a ragacsos löttyel áztatott szalvétákon.

– Hagyd… Mondd inkább végig, amit előbb elkezdtél! Légy szíves! Hogy nagyon szerettél volna énekelni…

A kezdeti gyanakvás és fáradtság eltűnik a szeméből, olyan őszinte, kisfiús várakozással néz rám, hogy egészen megilletődöm. Hamar világos lesz: nincs kérdezősködés, itt a Zene irányít. Hagyni kell. Folytatom hát onnan, amivel kezdtem, hogy már tegnap óta az ő slágerének egy sora motoszkál bennem: „mert nincs levegőm, ha elveszed tőlem a dalt…” Eszembe jutott, mennyire fájt, mikor sok éve rájöttem, nincs tehetségem az énekléshez. Nagyon figyel, a homlokát ráncolja. Így óvatosan kibököm egy régi butaságomat is: kiskoromban Zene akartam lenni…

– Zene?! – kapja fel a fejét, mintha életmentésről lenne szó, miközben gondoskodón kihalássza a diktafonomat a kóla alól. – De hát lehetsz még!
A mellettünk ülő asztaltársaság úgy néz ránk, mint két elmebetegre…

– És a tehetség? Az nem kell hozzá?!

– Csak az kell. De szerintem az is a tehetség része, ha valaki nagyon tudja akarni.

– Te tudtad…





– Nálam már úgy kilencévesen elkezdődött: sokat csavarogtunk a barátaimmal, én meg úton-útfélen csak énekeltem és táncoltam. Egy ideig ők is élvezték, de egy-két óra múlva mindig ráuntak… Rossz volt, nem értettem, miért nem érzik ugyanazt, amit én. Mert ez vagy benne van valakiben, vagy nincs. Amikor gyerekkoromban meghallottam George Bensont, Marcus Millert, Stevie Wondert, azt sem tudtam, kik ők, de azonnal éreztem: ez az! Emlékszem, szinte megrángattam mindenkit, aki éppen körülöttem volt: „Na tessék, ezt akartam neked elmondani, csak nem tudtam megfogalmazni!” Egyre többet figyeltem őket, aztán megtanultam énekelni, basszusgitározni, magamtól. Nem tanított senki. Csak egy valami van, ami… – megakad. – Nehezen tudom ezt megfogalmazni: kiskoromtól volt bennem egy furcsa érzés. Mikor elkezdtem vágyni arra, hogy zenész legyek, arra gondoltam, majd, ha tényleg sikerül, ez az érzés el fog múlni. De pont fordítva történt. Most, hogy már sikeres vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, csak még erősebb lett. Például múltkor, fellépés után hajnalban, holtfáradtan értem a szállodába. Bekapcsoltam a tévét, valami régi, családi film ment. Csak feketék játszottak benne. Néztem egy darabig, és elkezdtem sírni. Ott zokogtam egyedül abban a hülye szobában, hogy én miért nem élhetek köztük! Érted?! A zenéjük, az életük, a rezdüléseik! Ez állandóan bennem van. Nekem az ő életérzésük kell! Ha kimehetnék egyszer ilyen emberek közé, óriási élmény lenne!





– Mit szól ehhez a családod?

– Elfogadják, hogy így van. Ahogy azt is el kellett fogadniuk, mikor abból a semmi pénzünkből, ami volt, basszusgitárt vettem… Hallgattam azt is másoktól milliószor, hogy milyen rosszul énekelek. Azt gondoltam, rendben, nem tetszik az embereknek, amit csinálok, de azt soha nem hittem el, hogy nincs tehetségem. Bármikor, bárhol megkérdeztél volna, mit szeretnék, mindig ugyanazt vágtam volna rá.

– Hogy…?

– Hogy mennék az utcán, és találkozom egy menedzserrel, aki azt mondja, csináljunk zenét…Itt van például a nevem: Gáspár László. Nem is szép. Mégis, már gyerekkoromban bármikor le kellett írnom, akár csak a matekfüzetre is, valahogy jó érzés volt. Éreztem, hogy ezt a nevet egyszer sokan fogják ismerni… Amióta megtörtént, mindent nagyon másképp látok. Régen szinte mindenkit és mindent utáltam. Azóta viszont annyi szeretetet és megbecsülést kaptam, hogy megfordult az egész. Ezért furcsa, hogy sokan azt mondják, hogy az a szeretet, amellyel például a koncertjeimen vagyok az emberek iránt, csak „kamu”.

A teljes cikk a 36. heti, szeptember 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.