„Tudtam magamról, hogy sportriporter leszek”

– Kötelező volt megtanulni úszni a szüleim szerint – mondja Dávid. – És ebben teljesen igazuk volt. Eleinte még ragaszkodtak hozzá, utána viszont dönthettünk. A nővérem és az öcsém hamar abbahagyta. Én tizenöt évig úsztam, és most a húgom is annyinál tart. Nem szerettem nagyon, de egyrészt hajtott a kötelességtudat, másrészt eredményeim is akadtak. Soha nem voltam annyira tehetséges, mint a húgom, de például országos bajnok voltam a korosztályomban. Sokat köszönhetek a sportnak: a pontosságot, a maximalizmust, a kitartást.

– És mióta készültél a képernyőre?

– Körülbelül öt-hat éves korom óta tudtam magamról, hogy sportriporter leszek. Előfordult, hogy közvetítettem magam edzés közben, mert azért az elég unalmas tud lenni. Egyébként nem volt kedvenc kommentátorom. Összegyúrtam mindenkiből egy kicsit: Vitray jól tud beszélgetni, Knézy jól közvetít, Gyulai István pedig kitűnő sportdiplomata. Így aztán, még a gimnázium utolsó évében felhívtam a Komlósi Oktatási Stúdiót, aztán a felvételin oda is mentem a „nagy” Komlósi Gáborhoz, és mondtam, hogy ugyan még nem vagyok tizennyolc, de szeretnék ide járni. Végül megengedte, hogy korkedvezménnyel elvégezzem az iskolát. Utána felvettek a Külkerre, de azt már párhuzamosan csináltam az újságíró-iskolával és a tévével.

– Hol kezdted a Telesportnál?

– Először csak lótifuti voltam, hordtam a kazettákat, aztán egy idő után elvittek magukkal forgatásra – de csak nézelődhettem. Később készíthettem anyagokat, de nem mondhattam alá a hangot, csak összeszedtem az információkat. Végül Vitray Tamás szúrt ki, de az is véletlen volt. 2002 decemberében volt egy rövidpályás úszó EB Németországban. Ő közvetített. És mindig van egy átvevő, aki otthon ül, rögzíti, amit a riporter mond, majd összevágja az összefoglalót. Én azt is nagyon komolyan vettem. Vitray azon is megdöbbent, hogy verseny előtt elkezdtünk beszélgetni, és szórtam az információkat: ki esélyes, kinek mennyi az egyéni csúcsa. Ha világcsúcs-részidőre fordult valaki, azt is jeleztem neki. Aztán behívott magához és beszélgettünk. Két hónapra rá szólt: próbáljuk ki, milyen vagyok a képernyőn.

– Elég nagy a tetszési indexed.

– Ez annak köszönhető, hogy más vagyok. Ezt Vitray is meglátta bennem, és utólag elmondta: tudta, hogy megfogom a nézőket azzal, hogy „különleges” vagyok, a füleim miatt. Ettől megjegyeznek, ez a „szexepilem”.

– Így élőben, nem olyan durva. Észre sem venném.

– A tévében tényleg nagyobbnak tűnik. Talán a világítás miatt. Egyébként sokszor beszólnak a füleim miatt, de nem bánt. Már a Komlósiban eldöntöttem, hogy végig akarom csinálni, és vállalom, hogy ilyen.

– Meg itt ez az állandó mosolygás…

– Ez is csak úgy jött, mert nagyon bennem van. Kiskorom óta ilyen természet vagyok. Nem is gondolkoztam rajta, hogy ne mosolyogjak: már a próbafelvételen is így mondtam a szöveget. Egyszerűen jól éreztem magam. Jó a képernyőn lenni, élvezem, és akkor ez miért ne látsszon? Miért ne adjak át a nézőnek is valamit ebből?

– Vannak női rajongóid?

– Akik kedvelnek, többnyire a 0-18 és az 50-100 éves korosztályhoz tartoznak. Az én generációm éppen kiesik, de ez nem is baj. Van egy barátnőm, aki ugyan most New York-ban van, és az ENSZ-ben gyakornok. Távkapcsolatban élünk, ami elég nehéz. A telefonszámlám az egekben, de vállalom. Két-három havonta látjuk egymást, de szerencsére fél év múlva hazajön.

– Rajta kívül, miről álmodsz?

– Az úszó világbajnokság és az olimpia közvetítése volt a nagy álmom. Az úszó VB tényleg egy csoda, tátott szájjal jártam-keltem, testközelben azokkal, akiket addig csak a tévében csodálhattam. És hogy még közvetíthettem is, csodás érzés volt. Az Olimpia pedig: az OLIMPIA. Csupa nagybetűvel. Az ember nehezen fogja fel, hogy ott van. Egy este, amikor felhívtam a szüleimet, mondtam nekik: itt állok egy üvegfal mögött, szemben velem pedig az Olimpiai Stadion a lánggal… Ez az érzés soha nem fog törlődni belőlem. Hogy mi jöhet még? Nem tudom. Talán a sportdiplomácia. A Közgazdasági Egyetemet most fejeztem be, és korábban, a Külkeren is nemzetközi kapcsolatokat tanultam. De Gyulai István sportdiplomata azt mondta, ehhez a szakmához szükség van néhány ősz hajszálra. Ezeket próbálom most gyűjteni – de egyelőre még nem megy.