„Van miért, kikért éljek, szeretnek, szerethetek”

Én itt állok egy lakásfelújítás kellős közepén, tehát neki sincs semmi kedve beutazni Pestre, nekem sincs kicaplatni Gödöllőre. Így születik az a fránya gondolat, hogy, mivel száz éve ismerjük egymást (sajna…), és már ezerszer beszélgettünk (hál’ Isten…), beszélgessünk telefonon, és írjam majd meg úgy, mintha találkoztunk volna személyesen. Tetszik is a dolog, meg nem is, mert rögtön aggodalmaskodni kezdek.

– Rendben, Ildi, de találd ki, légy szíves, hol találkozzunk a cikkben!

– Itt, Gödöllőn, a kastély kávézójában. Megírhatod, hogy milyen kedvesek és csinosak a lányok, bár a lábukat nem láthatod, mert hosszú szoknyában vannak… Tudom, ez gyengéd…

– És te miben lennél?

– Várjál csak… Legyek a szokásos hosszú lebernyegben! Mondjuk, legyen lila-kék színű, mert az még aránylag jól áll.

– Nem lehetnél esetleg kicsit rövidebb szoknyában? Fiatalosabb…

– Sajnos, nem. A baleset óta még mindig sebes a lábam. Nem akarom, hogy lássák. Mert csúnya látvány is, meg, úgy érzem, rám tartozik a betegségem, a fájdalmam, a mindennapi kálváriám. Tehát lebernyegben vagyok, és valami finom palacsintát rendelek.





– De Ildi…

– Tudom, tudom, nem volna szabad, a hízás, a cukor meg minden más miatt… Egyébként vigyázok is, és leginkább mindenféle zöldségekből főtt gyógylevesen élek, de legalább képzeletben nassolhassak! Én nem tudok boldogtalanságra berendezkedni.

– Döbbenetes, hogy benned még mindig mennyi szenvedély lobog…

– Ez nem kor, helyzet vagy egészségi állapot kérdése. Jóval túl a hatvanon, baleset, élet-halál harc, kórház után, ezer nyűggel küszködve, vénen, kövéren is tudom élvezni az életet. Nem számít se kor, se testsúly, még egészségi állapot sem… Az számít, hogy van miért, kikért éljek, hogy szeretnek, hogy szerethetek, hogy vannak még céljaim, terveim, hogy szembe tudok nézni magammal, életemmel, sorsommal. Hogy vissza tudtam jönni a halálból, az sok erőt, energiát, hitet adott, és megerősítette azt a feltételezésemet, hogy talán még van itt dolgom. Hogy kötelességem elmondani mindazt, amit megtapasztaltam, remélve, hogy igénylik és értik mások.





– Innen a József Attila-ested ötlete?

– Pontosan.

– Mert csodálkoztam, hogy te, akinek az élete boldog volt, harmonikus, sikeres, akinek megadatott egy gyönyörű család, vajon miért választja azt a géniuszt, aki magányos volt, keserű, boldogtalan, aki szenvedett, és belehalt a szeretetnélküliségbe.

– Ráadásul én nő vagyok, ő pedig férfi… Mégis, azt hiszem, sok a rokon vonás… Én is elvesztettem az anyámat, nekem is feloldhatatlan fájdalom a hiánya, nekem is voltak kudarcaim, rossz kapcsolataim, keserű szakításaim, bennem is ezerszer felvetődött az élet értelme vagy értelmetlensége, én is éreztem kirekesztve magamat, én is éreztem úgy, hogy a végzet lapjai



eleve le vannak osztva. Szenvedtem, gyötrődtem, éppen úgy rángattam át válságokon magamat, mint ő, csak én nem tudtam ezeket olyan gyönyörűségesen, lélekbemarkolóan kifejezni. Ezért gondoltam, hogy legszebben, legigazabbul akkor tudok beszélni magamról, ha József Attila szavait használom, ha az ő verseit mondom. Az ő csodálatos, fájdalmas, lélekig hatoló, mégis kristálytiszta igazságait szeretném megosztani azokkal, akik megtisztelnek és eljönnek.

A teljes cikk a 37. heti, szeptember 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.