Zöld pólóban, kék farmerben áll ott a Pozsonyi úton, és lendületesen invitál, hogy üljünk le egy teraszra.
Semmi máz, semmi talmi, semmi póz, alakoskodás. Barát, aki életem több kritikus pillanatában kérés nélkül határozottan és nagyvonalúan segített, ő az a számomra imponálóan kovboj, aki saját nehéz időszakában képes volt szembenézni, és megküzdeni akár a halállal, ő az a vonzó férfi, aki miatt olykor még velem is haverkodnak csajok, remélve, hogy többet megtudnak róla. Tehetséges, igényes, jó, amit csinál, és azon nagyon kevesek közé tartozik, aki meg tudta őrizni nívóját, tartását ebben a tévézésnek nevezett bóvligyárban. Hogy miként is tudom akkor túltenni magamat mindezeken, hogy ne legyek irigy vagy sanda vele szemben? Ezt se tudom… Talán… azzal, hogy szeretem… talán, hogy érdekel… Érdekel személye, sorsa, munkája, például az az új sorozata, amelyik Világfalu címmel éppen a napokban indul az RTL Klubon, amelyen, tudom, két évig dolgozott.
– Generációd jó része az elmúlt években csúful járt a tévével. Ki azzal kompromittálódott, mert bukott, ki azzal, ami tán rosszabb, hogy gigasztár lett. Neked eddig sikerült megúsznod mindkettőt, és megmaradt a nimbuszod. Nem tartasz attól, hogy visszatérésed ezt kikezdheti?
– Én már annyiszor visszatértem, hogy, ha ettől csorbul az ember nimbusza, akkor nekem valószínűleg már rég nincs is. Ha egyáltalán volt. Tudom, soha nem hitted el nekem, de engem az ismertség, népszerűség nem igazán érdekel, a nimbuszról pedig nem is tudom, hogy mi az. Eddig se tettem érte semmit…
– Azt nem mondom, hogy tettél, de úgy tűnt, hogy ha már megvolt, akkor élvezted egy kicsit…
– Amikor néhány hete a szigeten odajött hozzám két aranyos, fiatal lány, érdeklődtek, hogy mikor láthatnak megint a képernyőn, mert emlékeznek, hogy kiskorukban a szüleik szerették a műsoraimat, persze, hogy nagyon jól esett, sőt kicsit el is érzékenyültem tőle. Ennyit jelent, hogy emlékeznek még rám néhányan, sőt megismernek, többet nem.
– És akkor lehet, hogy várják, hogy megjelenj nagy csinnadrattával, dirrel- dúrral, bohócsipkával, cintányérral, mert ők már ezen nőttek fel, hogy a médiaszemélyiségek jórészt ilyenek… Te is tudod, hogy manapság nem az a fajta televíziós jelenlét a sikeres, amit te képviselsz.
– Tényleg kevés dologra vagyok úgy-ahogy büszke az életben, de arra igen, hogy az úgynevezett sikerért olyat nemigen tettem, amit utólag röstellnem kéne. Persze, csináltam rossz műsorokat, készítettem gyenge interjúkat, mondtam nívótlan mondatokat, de csak azért, mert akkor éppen jobbat nem tudtam, abban a pillanatban többre nem futotta. Ám amiatt soha, mert úgy éreztem, hogy ez a divat, így hatásos, ekként várják. És, ellentétben veled, azt hiszem, hogy ez akár sikeres is lehet…
– …persze, attól függ, mit nevezünk sikernek.
– Pontosan. Indiai barátomtól, aki most a Világfalu forgatásán elkísért a hazájába hallottam egy mesét, egy kis madárról, aki talál a sivatagban egy vékony nyakú üveget. Az üveg alján van néhány csepp áhított víz, csakhogy a csőrét nem tudja ledugni a szűk nyíláson. Körülnéz, és elkezd kavicsokat hordani csőrében a környékről, és addig dobálja a résen, amíg a sok-sok kiskavics kiszorítja, és feltolja a vizet addig, amíg végre ihat belőle. Jó pillanataimban azt remélem, hogy ez a sorozat is lehet egy a sok kiskavics közül, ami összességében segíthet abban, hogy ebben a kusza, értékválságos világban tudjunk egy kicsit emberségesebben, belátóbban, nyitottabban létezni.
