Mozart befõttesüvegben

Ült a fiú egy sámlin, előtte vagy két tucat vízzel töltött befőttesüveg. Boszorkányos ügyességgel azokon „cimbalmozott…”

Akkor már megszólítottam. Épp egy zeneakadémiai professzor felesége üdvözölte.

– Hogy van Józsikám, most már itthon marad? – kérdezte. Épp szünet volt, Sárközi József bólintott.

– Miért, eddig hol játszott? – kérdem a nézők közül.

Megnézett, jobbra-balra billegett a lábán, gondolom, kimozgatta magát az ülésből, csak aztán válaszolt.

– Két-három országot kivéve, mindenütt Európában.

– És miért jött haza?

– Kijött egy rendelet, hogy most már itt is engedik az utcazenélést.

– Hány üvegen játszik?

– Nézze, ha beszélgetni akar, nagyon szívesen beszélgetek. Megadom a telefonszámom, hívjon fel, találkozzunk valahol…

Így találkoztunk. Nem volt könnyű egyeztetni, mert Sárközi József mindennap játszik, csak a hétvégén nem, meg akkor, ha fagypont alá süllyed a hőmérséklet. Nevet, ahogy magyarázza.

– Akkor befagy a víz… Meg én is fázom… De attól még messze vagyunk.
Ülünk a Moszkva térhez közel valami rémes, zenés helyen, nagy nyugalom van benne, nem siet, várja, hogy kérdezzek.

– Azóta megszámoltam, huszonnyolc üvegen játszik…

– Pontosan. Ehhez a repertoárhoz ennyi kell.

– Hogy jutott eszébe befőttesüvegeken muzsikálni?

– Egyik pillanatról a másikra. Tizenhárom éve végeztem a Zeneakadémia ütős tanszakán. Már ott kitaláltam ezt a „hangszert”, de profi módon csak a diplomám után kezdtem vele dolgozni. Onnantól a mai napig ez a fő megélhetési forrásom. Az utcazenélés mindig vonzott. Persze színpadon is művelem, ott körbeveszem magam ütőhangszerekkel, látványosabb a produkció, de az utcán épp az a poén, hogy ilyen natúr az egész. Kirakok huszonnyolc befőttesüveget vízzel, és játszom rajtuk.

– Miket játszik?

– Maga melyik blokkot hallotta?

– Klasszikus örökzöldeket.

– Játszom latin-amerikai zenét is, ezek meg a klasszikusok biztos nyerők. Mozart A-dúr szonátájából a Török induló, Bizet Carmenjének nyitánya, Rossinitől operanyitányok, Rimszkij-Korszakovtól a Dongó. Ilyen mutatósabb, virtuóz, ugyanakkor közismert szerzeményeket játszom. Muszáj, hogy ismert darabokat halljon a közönség. Az biztosítja a sikert. Ha ismeretlen a hangszer is, a számok is, az túl nagy lecke az utcai hallgatóságnak.

– Ez a hosszú évek tapasztalata?

– Ismerem az utca emberét. Tudom, mit kell játszani. Legsikeresebbek az operanyitányok. Azok jók is, jó zenék. Azért közkedveltek. Nem véletlen, hogy fönnmaradtak az utóbbi háromszáz évben.

– Ritkán látni, hogy az emberek ilyen nyilvánosan örülnek valaminek. Szerették magát.

– Itt is van sikerem, de legjobban talán az olaszok mutatják ki, ha valaminek örülnek. Egyrészt ismeretes a vérmérsékletük, másrészt a klasszikus zenét ők szeretik a legjobban.

– Mióta van itthon?

– Lassan egy éve. Nem panaszkodom, jó a közönség. A magyar, hajlamát tekintve elég nyitott nép. Volt. Ez a nyitottságra való hajlam most is érződik, különben nem tudnék olyan sikerrel játszani az utcán.

A teljes cikk a 41. heti, október 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.