Carmen és Mária – nõ kétszer, kétféleképpen

Horgas Eszter

Nem az a buja, közönséges cigánylány, ahogyan másodosztályú haknielőadásokon játszani szokták, hanem az önmagát, sorsát vállaló, büszke, szabad asszony. Áthatóan figyel. Igyekszik kedves lenni, de igyekezete rendre kicsorbul. Sokkal inkább feszülten vizsgálódó és távolságtartó.

– Miért van zavarban? – telefonban minap még flottul tegeződtünk, most hirtelen önözni kezdem…

– Mindazért, amiért maga. Ráadásul nem is ismerjük egymást, és esetleg olyan emberre bízok fontos dolgokat, akivel most találkozom először…

– Akkor ne adja nekem ide a széfkulcsait. Azok elég fontosak…

– Ezek nem olyanok, amelyeket viccel el lehet intézni! Ezek az én nagy titkaim.

– És amikor játszik a pódiumon? Akkor is teljességgel kiadja magát, akkor is a lelkéből fúj, holott a nézőtéren ülhetnek értetlenek, sőt, akár pernahajderek is…

– Azt tudja, hogy kiskoromban annyira féltem kimenni a közönség elé, hogy gyorsan elbújtam az asztal alá?

– Nem…

– Szerencsére azóta változott némiképp a helyzet…

– Például nincs már asztal…

– … vagy nem férek be alá… De leginkább már össze tudom kapni magamat egy-egy előadásra. A félelemnél erősebb lett az érdeklődés, a kíváncsiság, hogy miként tudok a zenével hatni másokra, miként tudom átadni azt, amit szeretnék. Hogy Bach, Gluck, Mozart zenéjét, ami nekem annyi gyönyörűséget szerzett tanulás vagy gyakorlás közben, mennyire tudom másokkal megosztani.

– Mondja, mi változhat ilyenkor egy emberben? Mitől múlik el a félelem, és mitől lesz erősebb a vágy, hogy kiálljak?

– Talán eljön egy pillanat, amikor érzi, hogy ura a hangszerének. Hogy nincs különösebb technikai probléma, gyakorlatilag bármit el tud játszani. Ez valami egészen csodálatos, és mámorító szabadságot ad. Lelki kielégülést. Aztán jön egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy bár én fújom a levegőt, az én ujjaim mozognak a hangszeren, valójában mégsem én játszom, hanem médiumként követem, amit valami nagyobb erő, energia, hatalom diktál talán odafentről..? Ez a csoda, varázs, valami soha ki nem érdemelhető jutalom, amelyre a spirituális emberek azt mondják, hogy kegyelmi állapot… Nem lehet kiharcolni, kiimádkozni, az vagy jön, vagy nem. Legfeljebb méltóvá teheted magadat, hogy, ha jön, meg tudd érezni.





– Ki tudod nyitni az ablakot, elhúzhatod a függönyt, fel a redőnyt, de, hogy besüt a nap, vagy nem, az az ő dolga…

– Pontosan. Viszont amikor beragyog az ablakon, és az arcodat megmártóztathatod a fényben, az a boldogságot hozza… Hasonló érzés, amikor játék közben egyszer csak úgy érzed, hogy része vagy a mindenségnek.

– Lehet, hogy csúnya kérdés, de nem veszélyes játék? Nem kell a néhány perces boldogságért túl nagy árat fizetni? Hiszen ahhoz képest a mindennapi dolgok, vásárlás, csekkbefizetés, konyhafelmosás – szürkék, banálisak, kiábrándítóak.

– Tartok tőle, hogy nem a kérdés volt csúnya, hanem a válasz lesz az. Előre bocsátom, nem vagyok holmi elvarázsolt művészlélek, nagyon szeretek a mindennapokban élni, annak ezer nyűgével és problémájával. Szeretek itthon lenni, a gyerekekkel játszani, családomnak vacsorát főzni, lakásunkat szépítgetni. Örömmel végzem a háztartási munkákat, fizetem be a csekket, állok sorban hivatalban, sietek az iskolába, és közben egy pillanatra sem vetődik fel, hogy ezalatt Bach zenéje révén akár a Jóistennel is társaloghatnék… Ugyanakkor, ha adódik egy kivételesen szép, fontos kihívás, akkor bizony hajlamos vagyok arra, hogy kicsit elszálljak. Mint volt két éve a Carmennél, vagy idén, a Mária esetében. Miközben természetesen változatlanul megvan bennem az igény, és szeretnék a legjobb anya, háziasszony, barát, barátnő, kolléga, mindenben a legjobb lenni…

A teljes cikk a 44. heti, november 2-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.