Hívd a nagymamát!

Halász Judit az unokáknak énekel

Ehelyett betoppan egy huncut mosolyú, csinos, vonzó hölgy. Nem ér az egész! Itt valami turpisság van a dologban! Tiltakoznék: tessék nekem idehozni egy valódi nagymamát, nagyit, nagyanyót – de megelőz.

– Nem, nem, nem! Nincs itt semmi tévedés, semmi elhallás, elértés – a nagymama én vagyok!

Te jó ég! Hát akkor… akkor igaz volna?! Éppen néhány hete, hogy hirtelen felbuzdulásomban felhívtam Halász Juditot telefonon. Két korábbi filmje is ment az egyik csatornán – a Szerelmesfilm volt az egyik, a Nápolyt látni pedig a másik –, és egészen megdöbbentett. Nem úgy, mint korábban, amikor először láttam ezeket, mert akkor is elbűvölt eszköztelensége, kedvessége – ezúttal egészen másként. Akkoriban, jellemző rám, észre sem vettem játékának egészen különleges modernségét, kihívó pajkosságát, bájos kacérságát. Talán, mert akkoriban még másra figyeltem, talán, mert még annyira szokatlan volt, annyira eredeti, annyira finom, hogy nem is volt szemem az ilyenhez – ma meg talán már csak az van… –, de gyanútlanul átsiklottam felette. Éppen ezért éreztem késztetést, hogy felhívjam, és mormogtam el a kagylóba megkésett bókjaimat. Az egykori rajongó, kamasz fiú, az egykori, pályája kezdetén lévő primadonnának. Hol van már a lobogó haj, hol a vehemencia?! Viszont ő hatalmas ívű pályát befutva, viharos, sors cibálta életet leélve is fényes tekintetű és fiatal. És akkor egyszer csak, no lám, nagymama-lemezzel rukkol elő! Olyannyira, hogy a címe is ez: „Hívd a nagymamát!”. Nos ha hívom, Halász Judit bújik elő. Így múlna az idő? Bizony, bizony. Végül is ez a szakmája. De Juditnak más. Ő színésznő. Nagyszerű színésznő. Akár hallgathatna is erről, akár leplezhetné, akár titkolhatná…

– Kitaláltam egy átmeneti megoldást! – mondja sejtelmes mosollyal. – Titkolni nem akarom a koromat, kimondani pedig nem merem, mert bizony már annyi, ezért elhatároztam, hogy úgy mondom, nagymamakorú vagyok.

– Meg nagymama is…

– Na, ez az, amit boldogan vállalok. Gyönyörűséges állapot, egészen csodálatos érzés. Már igen rutinos vagyok, végigjártam minden lépcsőfokot, voltam kismama, mama, most vagyok nagymama, van tehát összehasonlítási alapom, és ennek alapján bizton állíthatom, hogy ennél nincs jobb. Boldogságos, áldott az előző kettő is, csak mindig szorongatja az embert a gyerek imádata mellett a felelősség is. Vajon jól csinálom-e, vajon nem túlzás-e, vajon nem rontom-e el a gyereket? Na, ez most nincs!

– Mert tudod pontosan, hogy rosszul csinálod…

– …pontosan. És azt is, hogy túlzás, és elrontom vele a gyereket. Amit szegény szülei kínkeservvel beleneveltek hetek munkájával, azt én elvtelen kényeztetéssel percek alatt semmissé teszem, és agyondédelgetem. Kicsit röstellem is magam emiatt…

– Ugyan!

– Aztán én is erre az álláspontra jutok, és zúdítom tovább szegénykére az összes szeretetemet.

– Szerinted milyen nagymama vagy?

– Olyan bölcs, megbízható, tökéletes nagymama nem tudok lenni, mint amilyenekkel engem a sors megajándékozott. Ők mindig voltak nekem, és ezzel erőt, biztonságot, derűt adtak. Szinte főfoglalkozásban voltak nagymamák, egyébként nem is tudom, mit is csinálhattak, mert bármikor kellett, ott voltak mellettem. Hol én mentem, hol ők jöttek, hol félúton találkoztunk, de ez teljesen esetleges kérdés volt, a lényeg, hogy mindig mögöttem álltak. Ezt így nem tudom megadni, lévén, hogy játszom, próbálok, stúdióban vagyok, ezer dolgot intézek, de emellett igyekszem minél több időt vele lenni.

– Ha pedig éppen nem tudsz, tegye fel a lemezt…

– Nem egészen, de van benne igazság. Ugyanis észrevettem, hogy ha énekelek neki, akkor jobb kedve lesz. Elmosolyodik, táncolni kezd a maga módján, tehát térdével rázza magát le és fel, ez pedig nála az öröm jele. Ez adta az ötletet. Ha az én unokámnak örömöt lehet szerezni azzal, hogy szép dalokat éneklek, akkor miért ne lehetne sok más gyereknek, sok más unokának is? Elkezdtem keresni a témához kapcsolódó verseket. Bródy rögtön írt kettőt, Nagy Bandó kötetében is találtam néhány gyöngyszemet, volt egy számomra addig ismeretlen fiatal lány, aki küldött nekem egy kazettát – rögtön beleszerettem a dalolásába. Ő Czernovszky Henrietta, persze, hogy rögtön megkértem, énekelje fel a lemezre. Közben szóltam zenész barátaimnak, akik rögtön fellelkesültek, és egymás után hozták a remekebbnél remekebb zenéket. Így állt össze, és életem egyik legönfeledtebb, legboldogítóbb munkája lett belőle. Nemcsak nekem, a többiek is mind ezt mondták, akik társak voltak a CD létrejöttében. Nagyon-nagyon remélem, hogy ezt sikerül megosztani azokkal, akiknek szántuk, akiknek készült, akiknek írtuk, zenéltük, daloltuk, éltük, szerettük.

Szóval akkor mindannyiunknak, hiszen valamennyien unokák vagyunk…