“Ne szakítsák el tõlünk!”

Apjukat már megfosztották szülői felügyeleti jogától, és nemsokára az édesanyjuk ügyében is ítél a bíróság. Ha a törvények alapján ő is elveszti szülői jogait, a gyerekek örökbe adhatóvá válnak. Valószínűleg külföldi családhoz kerülnek majd…

A kisfiúk vér szerinti anyjának ügyét nemsokára tárgyalják. Kiderül, megvonják-e tőle a szülői felügyeleti jogokat. Mivel hosszú ideje nem is látta a gyerekeket, erre minden esély megvan. A nevelőszülőknek, Györe Józsefné Bálint Annának és férjének tanúként kell megjelenniük a tárgyaláson.

“El kellett hozni őket”

– Nem szívesen tanúskodom, bár az anyára nagyon haragszom – kezdi Anna –, mert ő itt lakott egy faluba a gyerekeivel, sokszor itt a közeli boltban vásárolt, de nem nézett be a fiaihoz. Rendben, terhes volt, szült egy ötödik gyereket, új kapcsolata volt, de ezt akkor sem értem.

A legkisebb egyéves volt, amikor 2002-ben idekerültek. Andriska két és fél, Danika másfél éves, a legkisebb hat hónapos volt, amikor a családgondozó rájuk talált egy fűtetlen szobában az apjukkal. Az anyjuk eltűnt. Elvitték őket, először kórházba, majd amikor összeszedték magukat, csecsemőotthonba kerültek. Ottmaradtak négy hónapig. Akkor kerültünk mi a képbe. Először látogattuk őket, aztán májusban a két nagyobbat elhoztuk. A kicsit azért nem tudtuk velük egy időben hazahozni, mert őt még kórházban kezelték.
Gyorsan elfogadtak minket. El kellett őket hozni, nem volt visszaút az első látogatás után. Akkor ideiglenes elhelyezés történt – a szolnoki gyivi kinevezett egy gyámot, aki azóta is tartja velünk a kapcsolatot, mi pedig hagyományos, tehát nem hivatásos nevelőszülői viszonyba kerültünk.

A hivatásos nevelőszülők alkalmazottként fizetést kapnak, én pedig nevelőszülői díjat. A három gyerek után összesen harminckilencezer forintot. A gyerekekre teljes ellátást fizetnek, tehát családi pótlékot, és harmincháromezer forint ellátmányt. Ennyiből kell őket etetni, öltöztetni, de ebből futja utazásra, játékra, édességre, gyümölcsre, kirándulásokra is. Nálunk családi hagyomány, hogy minden húsvétkor elutazunk három napra, ők is jönnek velünk.

Most attól tartunk, hogy ha az anyától megvonják a szülői jogot, a gyerekek örökbe fogadhatóvá válnak, és akkor nagyon valószínű, hogy külföldre kerülnek. Három gyereket egyszerre Magyarországon nemigen fogad örökbe senki. A szomszéd községben most adtak örökbe három testvért egy olasz házaspárnak.
Mi is gondolkodunk azon, hogy örökbe fogadnánk őket, de ez nem olyan egyszerű. Nem elsősorban a pénz miatt, amit azután már nem kapnánk, hanem azért, mert nem vagyunk fiatalok.

“Mintha tárgyak lennének”

– Mindketten ötvenöt évesek vagyunk – folytatja Györe József. – Hetvenkét évet kéne megélnünk ahhoz, hogy a legkisebb is velünk ünnepelhesse a tizennyolcadik születésnapját. Erkölcsösen, szeretettel és logikusan gondolkodva ebbe nem szabad belemenni.





A gyerekeknek az lenne a legjobb, ha magyar örökbefogadó szülőket találnának nekik – veszi vissza a szót Anna. – Mi meg megmaradhatnánk valamiféle nagyszülői szerepben. Ide jöhetnének nyaralni, egy kicsit figyelemmel kísérhetnénk a sorsukat. Megmaradna a szeretet. Tudom, hogy a törvények ezt nem támogatják, tehát az örökbefogadás után nem találkoznak többet a gyerekek a nevelőszülőkkel, de ha olyan viszony alakulna ki köztünk, talán mégis meg lehetne oldani valahogy. Nem hiszen, hogy egy olyan pár, aki ezeket a fiúkat örökbe venné, ne találná meg velünk a hangot. Szerintem azok biztosan hasonlítanának hozzánk.

De ha nincs magyar örökbefogadó, akkor se vigyék külföldre. Tartsák a nevelőszülőknél, amíg bírja a család. Lehet, hogy tizennégy éves korukig fel tudnám nevelni őket, utána úgyis középiskolába járnak majd, csak hétvégén jönnek haza, ahogy a mieink is. De addig legyen normális, biztos hátterük, ami segít, hogy erős, egészséges emberré válhassanak.

Györe József könnyekkel a szemében sommázza a kettejük véleményét:





– Tudja, mi a legnagyobb baj ebben a történetben? Az, hogy a törvények szellemében eljáró gyermekvédelmi intézmények úgy kezelik ezeket a gyerekeket, mintha tárgyak lennének. Megtelt a raktár, jönnek az újak, a régiektől szabaduljunk meg, amíg ránk nem romlik az áru, mert akkor évekig fizethetjük a költségeket. Nincs ez jól. Emlékszem a nevelőszülői tanfolyamra – a gyakorlati rész nem sok újat adott nekünk, hiszen három saját gyereket már fölneveltünk, az viszont fontos volt, és nagyon hangsúlyozták, hogy a nevelőszülői munka legnehezebb része az a pillanat, amikor el kell tudni engedni a gyerekeket. Én ezt megértettem, és ma is értem, hogy az ő érdekük kívánja így. De azt nem hiszem el, hogy ennek a három kisfiúnak – akik végre megnyugodtak, szépen fejlődnek, imádják őket az óvodában, a szomszédok úgy kezelik őket, mintha a nagyszüleik lennének, minket is megszerettek, végre otthont találtak maguknak – az lenne a jó, ha kiragadnák innen, és elvinnék egy olyan helyre, ahol még köszönni sem tudnak.

A teljes cikk a 45. heti, november 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.