 |
| Péter Szabó Szilvia |
Nem zavar, ha beszélgetés közben ezt iszogatom? vesz elő egy üveget, amely kakaószínű italt tartalmaz. Testtömegnövelő magyarázza. Borzalmas az íze, tele van cukorral. Megkóstolod?
Dehogyis! borzongok meg. Nehogy már szándékosan növeljem a testtömegemet
Nekem muszáj. Egyrészt azért, mert nem tudok hízni, pedig már mindent megpróbáltam: éjjel egykor vacsoráztam, de nem akármit: töltött káposztát meg hasonlókat. Jókat nassoltam mellette csipszből és csokiból, ám nem használt. Saláták helyett péksüteményt, kenyeret, tömény kaját eszem, hogy hízzam. Másrészt edzeni járok, de ha nem viszek be sok kalóriát a szervezetembe, akkor nem nő az izomtömegem. Pedig jó lenne, mert például nem tetszik, hogy túl pici a fenekem.
A nőtársadalom nevében felszólítalak, hogy ezt ne is mondd tovább! Egyébként együtteseteknek, a Noxnak komoly színpadi koreográfiája van, te is végigtáncolod a koncerteket az éneklés mellett. Ez nem számít edzésnek?
Inkább állóképességet ad (és igényel) a színpadi tánc. Egy koncert majdnem két óra folyamatos ugrálást jelent, és olyankor inkább zsírt éget az ember.
Változott valami az életedben azóta, hogy a Dalnokok Ligája című tévéműsorból az egész ország megismerte a Noxot?
A saját életemben nem, inkább a csapatéban: mindenütt teltházas koncerteket adunk. Mindig libabőrös vagyok, amikor kimegyek a színpadra, és látom, mennyien eljöttek, hogy megnézzenek minket. Tudod, amikor megalakult a Nox, egy ideig nem nagyon hívtak fellépni, mert népdalokat énekeltünk, a diszkókba nem illettünk, a rádiók nem játszották a dalainkat. Akkoriban több rádióssal beszéltem: azt mondták, félnek a dalainkat játszani, nehogy hallgatókat veszítsenek. Aztán nagy változás történt, a következő albumunkon már saját dalok szerepeltek, és lágyabb lett a hangszerelés is, így a rádiók is be merték mutatni a dalainkat, és egyre többfelé hívtak minket fellépni.
Úgy tudom, még érettségi előtt, a zenekar kedvéért költöztél Budapestre Szeged környékéről, a szülői házból.
Akkoriban készítettük az első albumunkat, és már nem volt elég, hogy hétvégenként a fővárosba jöjjek. Érettségi előtt három hónappal költöztem Pestre. Nehéz volt, amikor a költözködés végén anyuék elmentek, és becsuktam a lakásajtót, bizony, sírtam. Anyu pedig a kocsiban zokogott. Mégis tudtam, hogy nekem az éneklés, a színpad az utam, és éreztem, hogy a Nox sikeres lesz. Emlékszem, elvittem az érettségi tételeket a próbákra, és a szünetekben a fiúk kérdezték ki tőlem az anyagot. Muszáj volt tanulnom, mert anyukám csak azzal a feltétellel engedett Budapestre, ha leérettségizem. Anyu egyébként korábban a kezembe adta a továbbtanulási tájékoztatót, én csak belenéztem, és letettem: nem érdekel. Csupán az éneklés vonzott. Már az általános iskolában is arról ábrándoztam, hogy egyszer majd azokra a dalokra bújnak össze a szerelmespárok, amelyeket én énekelek. Ez ma is eszembe villan, amikor lassú számot adunk elő a koncerteken, és látom, hogy átölelik egymást a párok.
Hányas voltál énekből?
Hármas
De inkább azért, mert az elméleti rész kevésbé érdekelt, mint maga az éneklés. Tisztán szólaltattam meg a hangokat, már kicsi koromtól énekeltettek a szüleim az autóban igaz, ennek prózai oka volt: a kocsiban mindig rosszul voltam, és ha énekeltem, akkor egyenletessé vált a légzésem, és elmúlt a rosszullétem. Később már tudatosan arra készültem, hogy színpadon álljak. Tinédzserkoromban, ha láttam, hogy valamelyik tévéműsorban fiatal, feltörekvő tehetségek szerepelnek, sírógörcsöt kaptam a televízió előtt: nekik már sikerült, és én még a közelébe sem kerültem a színpadnak.
Hiszek a sorsszerűségben, szerintem az élet nem véletlen történések sorozata, ezért nem kerülök magam alá, ha valami nem pont úgy történik, ahogy szeretném.
Az interjú folytatását a Nők Lapja november 16-án megjelenő 46-os számában olvashatod!
