„Mindenben a võmnek fogok igazat adni!”

Ha nem tudnánk, hogy anya és lánya. Színésznők. Ketten érkeztek, hármasban. Volt miről beszélgetnünk.

– Emlékszel – mondja Teri, miután helyet foglaltunk a budai cukrászda kertjében –, mit könyörögtem Lilinek, amikor felvették a színművészetire, hogy ne felejtsen el mosolyogni? Aki nem hallgatott rám, az ő volt. Sorra kapta a drámai szerepeket, és a mosoly ráfagyott az arcára. Most meg nézd, milyen derűs!

Lili egyszerre mosolyog ránk és befelé, a kicsihez. Az őszi napsütés fénykoszorút fon a feje köré. Tisztára olyan, mint Botticelli Madonnája. Teri is ragyog. Valósággal kivirult attól, hogy „várandós” nagymamának érezheti magát. Előtte már láttam a tévében, és tátva maradt a szám. Rég láttam ilyen nagy formában. Meg is kérdezem, mi van emögött. Anyai boldogság vagy talán egy férfi?

– Te, én mindig akarok tetszeni a férfiaknak. Ez valahogy bennem van. De most tényleg azt akartam, hogy vegyenek már észre. Máskor is készítettek velem interjút a tévében, de ez más volt. Elhatároztam, hogy Tordai, most színésznő leszel, bevonulsz büszkén, mint Paula az Örkény-darabban, hadd lássák, hogy ennyi idős koromban így nézek ki. Muszáj ezt elmondanom, mert úgy tűnne, mintha minden pillanatban ilyen lennék. Ez így lett kitalálva.

– Mit szóltak a szakmában?

– Természetesen dicsértek, de többen azért megjegyezték, hogy nem kellett volna a koromról beszélnem. Meg arról, hogy nagymama leszek. Csakhogy én példát akartam mutatni a szakmabelieknek. Nem pedig azon mesterkedni, hogy jaj, ki ne derüljön, hány éves vagyok. Igenis, tessék örömöt sugározni magunkból, máskülönben tényleg leírnak bennünket.





– Akkor léptem be először az életetekbe, amikor hárman laktatok együtt a mamáddal. Igazi nagyi volt, fehér hajú.

Erre már Lili is megszólal:

– Ennél azért sokkal nagyobb karakter volt. Nem az a klasszikus, kontyos nagymama, aki csak süt-főz. Igazából nem is szeretett főzni. Furulyázott, énekelt, tanított, színdarabokat írt, sokat kártyáztunk, és a szavalóversenyekre is ő készített fel. Nagyon jó fej volt.

– Terikém, látom, neked is feladta a leckét.

– Ez a vonulat marad, de elárulom, amit Lili nem tudhatott, hogy nekem elég sokat kellett elszenvednem szegény Anyámtól. Kissé későn, harmincnégy évesen szültem, és akkor eldöntöttem, hogy én nem leszek ilyen Anyuka, az biztos. Mint anya, teljesen másként akartam nevelni a gyerekemet, és most, mint leendő nagymama, mégis őt szeretném követni. Tüneményes volt, ahogy játszott Lilivel, és döbbenten néztem, hogy kettőjük kapcsolata jobb és vidámabb, mint a miénk.

– Arról is beszélgettünk vele, hogy mi lesz Lilivel, kihez fog hozzámenni, hiszen nem jár sehová, ahol fiúkkal ismerkedhetne.

– Előtte volt egy kemény összecsapásunk. Lili még kamasz volt, a kapuig kísérte az udvarlója, aki lófarokba kötötte a hosszú haját. Mi a teraszról néztünk utánuk, és Anyám felsóhajtott: „Istenem, hát ennek neveltük a mi kislányunkat?” Ezt már nem hagytam szó nélkül. Kifakadtam: „Mama, azt már késő eldönteni, hogy jó volt vagy sem, hogy minden férfikapcsolatomba beleszóltál. Lilit kíméld meg ettől!” Soha többé nem tett megjegyzést. Most biztosan nem lenne kifogása. Mondogatjuk is, „Istenem, ha a Mama ezt megérte volna…”





Tudtam, hogy Lilinek van valakije, sőt, azt is elárulta, hogy éppen költözik a párjával, de esküvőről nem tett említést. Nem akart elhamarkodni semmit. Azt sem verte nagydobra, hogy házasságot kötött a szerelmével és a jövő év elejére várt gyermekük apjával, dr. Várady Péterrel.

– Hogyan ismerkedtetek össze? Te, a zárt színházi körben mozgó színésznő és a fiatalon már főorvos agysebész?

– Mesébe illő történet. Kész csoda, hogy az egyik legkedvesebb szerepem és a színház hozott össze bennünket. Péter látott az Amerikai Elektrában, és írt egy levelet, hogy szívesen találkozna velem. Sosem szoktam válaszolni azoknak, akik randevút kértek tőlem, ezúttal kivételt tettem.

A teljes cikk a 47. heti, november 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.