A férfi, aki tetszik nekünk

Mohamed, akarom mondani Colin Firth eljött Budapestre! és találkoztunk! Őrület!

Akiknek Colin Firth neve nem sokat mond, azoknak én ennyit mondok: sajnálhatják. Szerencsére az angol színésznek így is éppen elég rajongója van szerte a világon. Főleg a nők epednek érte, a férfiak – értelemszerűen – inkább irigylik.

Az igazság fogságában a címe annak a filmnek, melynek bemutatójára Budapestre jött, és már a nagy közös sajtótájékoztatón kiderült, hogy tényleg olyan intelligens, szellemes, figyelmes és kedves, amilyennek látszik. Sőt: olyanabb. Pedig előtte, bevallom, számoltam a lehetőséggel, hogy majd kiderül, magas a hangja, alacsonyabb, mint kellene, esetleg nyegle, netán fennhéjázó. Hát nem az. Nagyon nem.

– Ez a film a sztárvilág és valóságos élet között feszülő döbbenetes ellentmondásokkal foglalkozik. Mondhatni: egy leleplezés. Fontosnak tartja, hogy igazán lényeges és komoly kérdésekben megnyilvánuljon? Ezt azért is kérdezem, mert olvastam, hogy személyesen kiáll a „fair trade”, a méltányos kereskedelem mozgalma mellett is.

– Egyszerűen arról van szó, hogy nem tartanám helyesnek, ha nem ezt tenném. Még sohasem játszottam színészt, és sok egyéb mellett, éppen az az aspektus ragadott meg ebben a filmben, mennyire másnak látszanak a sztárvilágban a dolgok, mint amilyenek valójában. Reflektorfény és magány, meg persze sok más is emellett. A fair trade pedig azért fontos nekem, mert már azzal része vagyok egy kegyetlen és korrupt rendszernek, ha megveszek egyetlen csomag kávét. Sokan nem is tudják, mekkora globális csalásról van itt szó, hány szegény, kiszolgáltatott embert használnak ki ebben az iparágban. Nem akarok ennek részese, cinkosa lenni, ezért szoktam kiállni, ha csak tehetem.





– Tudom, hogy megjelent egy novellája, és abban ugyancsak fontos kérdésről, a halálról írt.

– Nagyon fontos, hogy oldjuk fel a tabukat, hiszen ezek mögött mindig félelem van, olyasmi, ami zavarba hozza az embereket. Mint ebben a filmben is. Engem foglalkoztat a halál és az öregedés is, abban az értelemben, hogy vajon miért félnek tőle ennyire az emberek. Eltűnnek az öregek a társadalomból, ne is lássuk őket. A temetések szolid szertartások, a halottat nem nézik meg, pedig vannak országok, ahol még a kocsmába is beviszik, megérintik őket. Ez is nagyon fontos és mély kérdés, amely mögött sok szenvedély és személyesség van. A novellámban a nagyon fiatalok és az öregek találnak egymásra. A fiataloknak még, az öregeknek már nincs súlyuk a társadalomban. Ez szomorú.

– Ezt az intellektualitást otthonról hozta? Azt tudom, hogy a szülei főiskolai tanárok, a nagyszülei pedig hittérítők voltak.

– Nálunk otthon rengeteg volt a könyv és nagy a szabadság. A szüleim nagyon nyitott, szabad emberek, akik nem erőltettek rám semmit, és pártolták minden új ötletemet. Élményből akartak sokat adni, de az elveiket nem erőltették rám. Mindent meg lehetett velük beszélni, nagyon bíztam bennük. Tisztelet és tisztesség, ebben szigorúak voltak, másban egyáltalán nem. Indiában, illetve Amerikában nőttek fel, én is már négyévesen Afrikában nevelkedtem velük. Sokat utaztunk, nagyon sok kultúrát és sok embert megismertem. Ennek és a szüleimnek köszönhetem, hogy nem egy szűklátókörű szigetlakó lettem…

– Akkor az sem számított lázadásnak, hogy színész lett?

– A szüleim megijedtek ugyan, de inkább csak azért, mert semmit sem tudtak erről a világról. Azt, hogy játszom, mindig is pártolták, de féltek, hogy ebből majd nem tudom eltartani magam. Tanuljak minél tovább, ezt azért elvárták tőlem.

A teljes cikk a 47. heti, november 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.