Segítség, szeretethiányom van!

Kedves Soma!

18 éves végzős gimnazista lány vagyok. Mindenem megvan, amit egy korombeli lány kívánhat. A családom jólétben él, kitűnő tanuló vagyok, vannak barátaim – igaz nem sok -, de sajnos, amire a legjobban vágyom, azt nem adta meg a sors. Ez pedig a szerelem és a párkapcsolat.
Még soha nem volt barátom. Persze akartak már járni velem többen is, egyszer-kétszer el is mentem velük randizni, de nem voltak rám nagy hatással. Azt hiszem, még soha nem voltam szerelmes. Sokan tetszettek már, ilyenkor mindig éreztem a kis pillangókat a gyomromban, ha rájuk gondoltam, de sajnos közülük egy sem akart velem komolyabban foglalkozni.

A legfőbb problémám az, hogy egyszerűen képtelen vagyok olyannal kapcsolatot kiépíteni, aki iránt semmit sem érzek, akiben nem találom meg azt a kis leírhatatlan pluszt, amivel elmondhatnám azt, hogy “nem tudom, miért szeretem, csak egyszerűen szeretem és kész”.

A legnagyobb problémám az, hogy hatalmas szeretethiányom van. Hiányzik, hogy végre valaki átöleljen, és azt mondja, hogy szeret. Mind lelkileg, mind fizikailag igényelek egy partnert, hiszen 18 évesen az ember azért lassan kezdi nőnek érezni magát, amibe ez ugyanúgy beletartozik, azt hiszem.

A családomban nem mutatjuk ki igazából az érzelmeinket egymás iránt, mindegyikünk rohan, alig látjuk egymást, azon kívül édesanyámmal mindenről tudok beszélgetni, kivéve a “fiúkról”. Apukámmal való kapcsolatom pedig nem a legfényesebb. Ő – mióta az eszemet tudom – korán reggel megy dolgozni, este jön, és a napi kommunikációnk körülbelül abból áll, hogy veszekszünk, mit nézzünk este a tv-ben. Nem tudom, hogy ennek mennyi szerepe van abban, hogy hogyan viszonyulok az ellenkező nemhez. A lényeg, hogy egyre nehezebben tudom elviselni a magányt, egyre ingerlékenyebb leszek, és irigyebb is a barátnőimre, akiknek egyáltalán nincsenek ilyen problémáik, és majd megszakad a szívem, amikor elmesélik, hogy éppen mit csináltak az előző nap a párjukkal.

Mivel ennyi éven keresztül nem sikerült találnom magamnak valakit, óhatatlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy talán velem van a baj. Külsőmet illetően azt mondja mindenki, hogy egyáltalán nem vagyok csúnya, kifejezetten szépnek tartanak (nem akarok egoistának tűnni). Az igaz, hogy maximalista vagyok, de inkább csak magammal szemben, mert akik eddig tetszettek nekem, nem a suli ügyeletes szépfiúi voltak, sőt… egy-kettőn nagyon meglepődtek a bizalmasaim. 

Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a családban a szüleim az első szerelemből kötöttek házasságot és a tesóm is most készül elvenni élete első és egyben utolsó szerelmét. Talán ez is fontos lehet, hogy jobban megértsd helyzetemet.
Mivel úgy tudom, te igen sokat tudsz az ezotériáról és ilyesmikről, talán tudnál tanáccsal szolgálni. Nem hiszek Istenben, de a “sorsban” annál inkább. Amibe én eddig belefogtam, az mindig sikerült. Voltak olyan pillanatok és élethelyzetek az életemben, amikről egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy véletlen vagy puszta szerencse lett volna. Lehet, hogy a sors játékot űz velem, és pont azt nem adja meg, amire igazán vágyom? Hiszen ha ez a vágyam beteljesülne, akkor tényleg elmondhatnám, hogy én vagyok a világon a legboldogabb.

Nem hiszem, hogy azért vágyom erre egyre jobban, mert pont ez az, amit nem kaphatok meg, egyszerűen már biológiailag is szükségét érzem a dolognak. Ráadásul egy vérbeli Skorpió vagyok, bár a jegyemre oly nagyon jellemző szexuális vonzerőt még nem tapasztaltam magamon (ez az egyetlen, ami a Skorpiók összes tulajdonsága közül nálam kimaradni látszik). A legborzasztóbb az, hogy már tényleg elhiszem, hogy nincsen bennem semmi, ami egy másik embert érdekelne. Úgy érzem, hogy egy abszolút szürke egyéniség lettem, és a többi korombelivel szemben kezdem magam alsóbbrendűnek érezni. Úgy érzem, hogy már a barátaim sem méltatnak arra, hogy intimebb titkaikat megosszák velem, mondván, hogy úgysincs ezen a téren semmi tapasztalatom.

Neked mi a véleményed erről? Kérlek, írd meg őszintén a véleményedet.

Egy kétségekkel teli leányzó

Kedves kislány!

Ahogy olvastam a soraidat, eszembe jutottam. A 18 éves “Soma”, vagyis Gyöngyi. Sok szempontból hasonlókat éltem át, mint te. Huszonéves koromig egyetlen olyan fiú nem állt velem komolyan szóba, aki nekem igazán tetszett. Persze, irigyeltem a többi lányt, de ennél tovább is léptem. Elkezdtem magamnak szerelmes leveleket írni, amiket a Debrecenben élő unokatestvéremmel adattam föl. Sőt, volt olyan, hogy a “másik pasim” nevében vele is írattam meg. Szégyelltem, hogy mindenkinek udvarolnak, csak nekem nem. De igazából nem a hazugság-gyártás az, ami segített nekem (bár azért a levelek is jól jöttek), hanem az az ideológia, amit gyártottam magamnak, és amibe kapaszkodtam.

Az egyik magamnak írt “szerelmes” levelet, és néhány adalékot ebből a korszakomból megtalálhatod a honlapomon az Írások link alatt, a naplórészletek 1-10-ig-ben, a Komédium Színházbeli estem részletei között.

Úgy éreztem, ha már nem vagyok olyan vonzó, mint a többi lány (kis csacsi Gyöngyike, sokkal érettebb voltam sok szempontból, mint ők, és sok is voltam, talán túlzottan is sok), akkor másban emelkedem ki. Sőt, nemcsak kiemelkedem, hanem föléjük is. És elkezdtem belül fanatikusan építeni a jövőképemet, és tudatosan készültem a művészi pályára. 18 évesen már 200 verssel és 25 monológrészlettel felvételiztem a Színművészetire. A magyar órákra előre tanultam, és mindig hozzáolvastam, így szinte a tanárnőm partnereként egészítettem ki az órák anyagát. Már akkor előadói estekkel és show műsorokkal készültem, és úgy döntöttem, hogy akkor az élet más
területeiről szerzem meg magamnak a sikerélményt. És tudtam, hogy ez valami olyasvalami, amire én sokkal büszkébb lehetek, mert megdolgoztam érte. És ez emelte az önbecsülésemet. Szóval nem önmagam sajnálására fordítottam az időt, hanem gyártottam magamnak önbecsülési tőkét. No, meg lekötöttem a figyelmemet, és legalább a szellememet.

Szóval, ne keseredj el, inkább keresd meg az értékeidet, és még inkább bontsd ki őket! Nyugi, még minden most kezdődik! Nyilván, ha nagyon akarnád, találnál magadnak valamilyen kompromisszumos kapcsolatot, no de te feltehetően egy mélyebb, maximalistább lány vagy, mint sokan mások.





Na jó, ez volt az eleje, a legyintés (türelmetlen gyermek), de aztán komolyabbra fordult a levél témája. És kicsit össze is facsarodott a szívem, amikor életed valódi problémájáról olvastam: “A legnagyobb problémám az, hogy hatalmas szeretethiányom van. A családomban nem mutatjuk ki igazából az érzelmeinket egymás iránt…”
Édes kicsi lány! Bizony, itt van a kutya elásva! Hidd el, ha ez a vonal működne, egyáltalán nem látnád olyan súlyosnak azt, hogy 18 évesen még nem vonzottad be a nagy (vagy legalább közepes) “Őt”! Istenem, hány ember élhet vajon ilyen betompult fásultságban, mint a szüleid?! Az apád kora reggeltől késő estig robotol, és mire hazamegy a szeretteihez, akkor ahelyett, hogy a saját, valódi életét kezdené el élni, az igazán fontos dolgokat megélni, mint a gyerekeivel való lelki-szellemi-érzelmi kapcsolat, bekapcsolja a tévét, hogy elterelje az életéről a figyelmet, és helyette a mások (többnyire) hazug életét kezdje el nézni.

És mit tehetsz te? Gondolatban most megrázom őket, és azt mondom: ember, ébredj föl, elmész a fontos dolgok mellett! Itt vagy mellette, és nem vagy vele! Vedd már észre, hogy hiányzol neki! Vajon hogy érintené az apádat, ha ezt mondanád neki: “apa, úgy hiányzol a lelkemnek! Olyan régóta, vagy talán igazán mélyen még soha nem beszélgettünk!” Vajon mi változna benne, hogy dolgozná föl?

Én életem legnagyobb kudarcának azt tartanám, ha nem lenne lélektől-lélekig való őszinte, baráti kapcsolatom a gyerekeimmel. Lehet, hogy minden más tevékenység, eredmény, produktum elmúlik az életemben (Nők Lapja Café, Megasztár, CD, rádiózás, színház, stb…), de az anyaságom mindig, egy életen át kísérni fog! És a gyerekeink lelki, szellemi és érzelmi táplálása (természetesen a fizikai is) mindennél fontosabb!

Bezárult az apád, és belesüppedt a mindennapos robotba? Akkor segíts neki felébredni! Mikor hazajön egy este, és bekapcsolná a tévét, kérd meg, hogy most ne, mert beszélgetni szeretnél vele! Segíts neki azzal, hogy elsőként te nyílsz meg! Fokozatosan (de az is lehet, hogy úgy fogod érezni, hogy kirobban belőled) próbálj vele kapcsolatba lépni! Mesélj neki magadról, és kérdezd őt is: hogy van? Ha meglepődik vagy elhárít, még ne add föl! Mindenkinek kell a szeretet, még akkor is, ha nem tud róla, vagy fél tőle.

Anyukáddal azért nem lehet a fiúkról beszélgetni, mert feltehetőleg neki magának is problémái vannak a nőiségével, a másik nemmel való kapcsolatával. Ezért nem akar erről a témáról még hallani sem. Még szembesülnie kellene mindazzal, amit most elfojtással a szőnyeg alá söpör. Gondolj bele, melyik negyvenes nő (vagy mindegy, hány éves) vágyik egy olyan életre, ahol a férfiakkal való kapcsolatból csupán a hétköznapok jutnak neki? Istenem! Bárcsak egy hétig sehol a világon ne lenne tévéadás, hogy az emberek végre megálljanak, abbahagyják az állandó pótcselekvést, a szőnyeg alá söprést, és észrevegyék a körülöttük levő embereket, és saját magukat!





Ne hidd el, hogy azt a férfi-nő kapcsolatmintát kell választanod, amiben a szüleid élnek! Majd meglátod, választhatsz olyan életet is, amit együtt élveztek! Moziba jártok és szaunázni, uszodába és sétálni, kocogni és tollasozni, meleg teát szürcsölve jó nagyokat beszélgettek, közös könyvet olvastok és együtt sírtok rajta. Szóval van választás!

És nyilván, ahogy neked lesz, a szüleidnek is van! A szülőktől kapott szeretet a legfontosabb tőkénk! Segíts nekik! Vigyél színt és fényt az életükbe, és meglátod, te is színesebb és fényesebb leszel! Ezzel tudod növelni a vonzerődet! Az adni tudó személyiségek a legvonzóbbak! Ha ezt meg tudnád csinálni… Hűha! Nem is tudod, micsoda életre szóló ajándékot adnál magadnak és a környezetednek.

Én öt éves korom óta terveztem, hogy főzök egy teát, leültetem a szüleimet, és elbeszélgetek velük. Elmondom nekik, mi fáj. A mai napig sajnálom, hogy nem volt erőm megtenni… Csak dalokban énekeltem erről…
Neked kell megérezned, hogyan láss hozzá! Minden helyzet egyéni, minden ember más. Bízz az intuícióidban, az éberségedben! Változást szeretnél az életedbe, hát akkor rajta! Meglátod, ha ebbe belefogsz, lényegtelen apróságnak fog tűnni a többi lány élménybeszámolója! Hiszen te a családod életébe szeretnéd visszacsempészni az érzelmek megélni- és átadni tudását. És ha ezt megcsinálod és megkapod, már nem egy szeretetéhes kis fióka leszel, hanem egy önmagára büszke, méltósággal és tartással rendelkező lány, aki bevonzza majd azt, aki már most rá vár. Sok-sok erőt, türelmet, minden jót:

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu