A megoldás: külföld

Az utánpótlás pedig állást keres, rendületlenül. Sok diplomás kilátástalannak látja a jövőt ebben a „minden bokorban egy diplomás lapul” világban. De akadnak, akik nem adják fel. És milyen jól teszik…

A firenzei álmok valóra válnak

– Még mindig nehéz elhinni – mosolyog Csik Melinda, aki beszélgetésünk másnapján indul Firenzébe, divattervezőként. A 23 éves, zöld szemű lány egy hét múlva már az egyik neves olasz divatcég vezetőjének asszisztense lesz.

– A KREA művészeti iskolát végeztem, divattervezőként. Négyéves képzés volt, amit végül sikerült háromba belesűrítenem… Az iskola után végig kellett gondolnom, hogy mit kezdjek magammal. Külföldre akartam menni, mert rá kellett jönnöm, hogy itthon – friss diplomásként, ebben a szakmában – az embernek nincs igazán lehetősége. Mindenfelé próbálkoztam: e-maileket és önéletrajzokat küldözgettem Londonba, New Yorkba, jelentkeztem asszisztensnek tervezőkhöz, boltokhoz… Aztán rájöttem, hogy – mint minden pályához – ehhez is kell némi kapcsolat, még ha csak nagyon távoli is. Ismerősök ismerőseinek ismerősein keresztül jutottam el egy nagy firenzei divatcéghez, ahol végre hajlandóak voltak belenézni a diplomamunkámba. Szerencsém volt, nagyon tetszett nekik, mert az elmúlt negyven év női divatjáról írtam, s ez a téma nekik is szívügyük. Ezek után felhívtak, hogy szívesen megismernének. Kimentem hozzájuk dolgozni egy hétre, és úgy tűnik, sikerült meggyőznöm őket. Holnap kiutazom, egyelőre próbaidőre, de ha beválok, akkor hosszú távon is a cégnek dolgozhatom.

– Be fogsz válni?

– Nagyon bízom benne. Már most terveztem néhány dolgot, és eddig pozitívak a visszajelzések. Hajlandó vagyok sokat dolgozni, erre áldozni minden szabadidőmet. Nem is lesz nehéz, hiszen amúgy sem ismerek senkit odakinn…

– Mennyire ijeszt meg a lehetőség? Gondolom, nem minden csoporttársadnak adódik ilyesmi…

– Bele se merek gondolni! Úgy döntöttem, egyelőre inkább a jelenre koncentrálok. Azzal foglalkozom, hogy mit hagyok itthon, mit kell még megvenni, kitől nem búcsúztam még el…

– Távlati célok?

– Nem tudom, majd kialakul. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindenképpen jót fog tenni nekem ez az út, ez a lehetőség. Sosem volt túl nagy önbizalmam, talán megszerzem, ha látni fogom, hogy képes vagyok idegen környezetben egyedül is helyt állni.

– Ha nem volt önbizalmad, akkor hogyan sikerült rávenni magadat, hogy megírd a cégnek a bemutatkozó levelet?

– A családom noszogatott – szerencsére. Ők bátorítottak, unszoltak, „rugdostak”, ha kellett… Jó dolog, ha vannak, akik átsegítenek, és irányt mutatnak, amikor épp mindent sötéten látsz.





Multivilág

– Nagyon elégedett vagyok, a multinacionális cég kellemes csalódás volt. – foglalja össze első két hetének tapasztalatait Abermann Zsolt, aki egy német-amerikai cég ügyfélszolgálatán dolgozik. A huszonkét éves fiatalember a Budapesti Gazdasági Főiskolán végzett, Kereskedelmi szakon. – Sokan ódzkodnak az ilyen munkahelyektől, azt mondják, hogy személytelen gyárak, ahol az ember csak egy apró csavar a gépezetben. Ez azt hiszem, bizonyos mértékig igaz is, de nem feltétlenül tartom rossz dolognak. Szerintem valakiből csak akkor válhat jó vezető, ha ismer minden munkafázist, ha az évek során megmászta a szamárlétrát. Én hajlandó vagyok erre, és egyáltalán nem zavar, ha addig olyan munkákat is el kell végeznem, amelyek nem annyira hangzatosak.

– Sok pályakezdő társad nem talál munkahelyet. Neked hogyan sikerült?

– Először is, fontos tudni, hogy ha valaki akar dolgozni, az tud. Nem állást nehéz találni, hanem jó állást, ahová szeretsz bejárni, és ahol meg is fizetnek. Én a hirdetési újságokat és az Internetet bújtam, lelkesen írogattam és küldözgettem az önéletrajzokat, és persze rengeteg állásinterjúra mentem el. Az első ötnél még ügyetlen voltam, mert izgultam, és nagy volt bennem a megfelelni vágyás, de később már lenyugodtam, sőt már élveztem is a beszélgetéseket. Még az sem tántorított el, hogy sokáig nem volt szerencsém. A mostani munkahelyem körülbelül a harmincadik interjú eredménye…

– Ez nem hangzik túl biztatóan…

– Miért nem? Ez a mai helyzet, ezt kell elfogadni. Sajnos a mai pályakezdés ördögi kör: többéves munkatapasztalattal rendelkező embereket keresnek, de neked csak akkor lesz munkatapasztalatod, ha valaki hajlandó felvenni… Így hát keresel, keresel, keresel, és előbb-utóbb rátalálsz. Néhány év múlva pedig már elmehetsz azokra az interjúkra is, ahol a munkatapasztalattal rendelkező embereket keresik.

– El fogsz menni azokra az interjúkra is?

– Nem biztos. A mostani állásomban korrekt a fizetés, használhatom a német nyelvtudásom – ez nekem nagyon fontos – és nagyon jó a csapat. Kevés ideje dolgozom itt, de nagyon jól érzem magam.

– Talán épp azért, mert csak most kezdted…?

– Az majd elválik. De van egy olyan érzésem, hogy nem azért. Nekem való ez a multinacionális világ!

A teljes cikk a 49. heti, december 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.