Legendás nemzedék

 A „bujdosó lány” – írásaiban így említi önmagát – önkéntes száműzetésbe vonult. Később, az ötvenes években méltatlanul mellőzték, de mielőtt súlyos betegsége leparancsolta a színpadról, még eljátszhatta élete legnagyobb szerepeit. 1983-ban hunyt el, huszonkét éve. Hetvennégy éves korában.

Moziban láttam először. Kezében méteres szipka, szája vérző vörösre festve, tekintetét sejtelmesre árnyékolta a félig leeresztett, hosszú műszempilla. Valami érzelmes slágert búgott, azon a mély, kicsit affektáló, cigarettafüstös orrhangján, és a férfiak szíve hevesebben vert a nézőtéren. Milyen kár, hogy akik nem emlékezhetnek színpadi alakításaira – Muskátnéjára a Liliomban, Júliára Maugham Színházában, Mására, a Három nővérben, legendás játékára Az ifjúság édes madarában, Warennére és Stuart Máriára, utolsó szerepében – csak töredéket kapnak belőle a mozifilmekből. Még a háború utáni filmjeiben is kísért a múlt: rendre vele játszatják a deklasszált úrinőket, megkopott kokottokat, kiöregedett dívákat, áskálódó fúriákat. Mégis, ahogy ránk néz a filmvászonról vagy a fotókról, megérint bennünket. Szeressetek! – ezt üzeni nekünk onnét, ahol már meglelte a békéjét.





Három briliánsgyűrű és két könnyárok

Hogyan lett a kecskeméti születésű, kövér kislányból filmsztár, a pesti színpadok karizmatikus, nagy színésznője? Hittel vallotta, hogy a Jóisten rendeléséből. Apja, dr. Mezey Pál, szegény kanászgyerekből lett jó nevű ügyvéd. Édesanyja, Igó Mariska, tanítónő volt, meghalt, amikor világra hozta a lányát. Csak egy fénykép maradt róla, és hiányának soha nem múló szomorúsága. A dundi Mezey Mariska a szegedi gimnáziumban találkozott össze a boci szemű Muráti Lilivel. Mindketten színésznőnek készültek. Húsz évvel később riválisok a Vígszínházban, Muráti már befutott csillagként ragyog, és féltékeny a volt iskolatársra. Az egyik darabban, mintegy „véletlenül”, tűzforró kávét löttyint Mezey dekoltázsába. Íme, az első szakmai csalódás, amelyet még több is követ majd, de Mezei itt még feltartóztathatatlanul halad előre. Sok gyötrelem árán megszabadul fölös kilóitól, és felfedezik izgalmas szépségét, franciás eleganciáját. Egymást követik a ledér kokottok, kikapós szépasszonyok, könnyűvérű táncosnők. A közönség őrjöngve ünnepli, mégsem boldog. Más, értékesebb szerepek után sóvárog. Lehetett volna francia színésznő is – Párizs tárt karokkal fogadta –, mégis hazajött. Névjegy című könyvében így vet számot addigi életével:

„Van három briliánsgyűrűm, arany cigarettatárcám, sok prémem, szép lakásom. És van egy keserű vonás a szám körül. Van sok fényképem Olaszországból, emlékem Párizsról. És van két könnyárkom. Pár éve egyik sem volt. Most van. Jól van.”





A könyvet a direktora is elolvassa, és meglepődik. Erről az oldaláról nem ismerte a végzet asszonyát. Ekkor megtört a jég, Mezey immár jobbnál jobb szerepekben ragyogtathatja tehetségét. Filmezni hívják, népszerűsége az egekbe ér. A nők rá akarnak hasonlítani, utánozzák a frizuráját, bolondos kalapjait.

Aztán történik valami: a fényre sötét árnyék vetül. Egyik nap még lelkesen ünneplik, a másik nap beidézik a bíróságra, Karády Katalinnal együtt. Rágalmazóik zsidóbarátsággal, tehát a törvények kijátszásával vádolják a két híres sztárt. Amikor telefonhoz hívja Márai Sándor író – akihez a barátságnál mélyebb érzés, ám beteljesületlen szerelem fűzte –, elfúló hangon csak annyit mond: „A németek megszállták Magyarországot.” Összecsomagol, elbujdosik a hegyek közé. Kiül a patak partjára, nézi a vizet, hallgatja a madarak énekét, olvasgatja a Szentírást. Este pedig, az olajlámpa fényénél, kockás füzetbe írja életregényének folytatását.

A teljes cikk a 49. heti, december 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.