A ház, ahol nem tudtak a lakók megegyezni arról, hogy a körudvarban jár-e terület az emeleti lakóknak is, leviheti-e egy második emeleti tulajdonos az udvarra nyaraltatni a vitorlásvirágját, s ha igen (bár erre nem sok esély látszott), akkor hová teheti. De éppen ilyen fogós kérdés volt, hogy kirakhatja-e a földszinti lakó az udvarra a leánderét? Nem született erről egyezség, mint ahogyan arról sem, ki takarítsa el télen a havat a közös udvarról. (A közös képviselő, ha volt is, örömmel kimaradt ebből a vitából.) Így az udvar az egyezség szerint nyáron kopáran szürkéllett, télen pedig hótól fehérlett, csupán a földszinti lakók tapostak benne keskeny közlekedőösvényt.
Engem az egész nem érdekelt túlságosan: tudtam, hogy átmenetileg lakom ott, meg aztán jóformán csak aludni jártam haza. Egy kicsit azért mellbevágott, amikor a folyosó korlátjánál napozó cserepes fenyőmet valaki berúgta teljesen az ajtómig, de nem várhattam mást abban a házban, ahol mindenki utált mindenkit.
Ezért lepett meg mindenkit az új bérlő. Egyetemista volt, helyes, barna hajú lány, valahonnan Eger környékéről. Harsányan köszönt mindenkinek, és úgy láttam, velem ellentétben nem bosszankodott, ha nem köszönt neki vissza valaki, hanem inkább elmosolyodott.
Volt a lépcsőházban egy üzenőtábla. Leginkább a villanyszámlás üzengetett a lakóknak, meg néhányan, jobbára névtelenül a többieknek, körülbelül ebben a stílusban: Ne szórd már szét a szemetet a lépcsőn!, Ne csapd be a kaput, ha éjjel jössz haza!. Egyik pénteken döbbenetes kiírás jelent meg a táblán. Többen álldogáltak előtte, ezért én is lelassítottam. Tisztelt Lakók (így, nagy L-lel), vasárnap délután hurkát, kolbászt sütök, és az udvaron várom önöket egy jóízű bemutatkozásra. T. Ági, fszt. 3. Az új bérlő kolbászpartija, gondoltam, tuti, hogy érdektelenségbe fullad, még talán fel is jelentik, hogy kolbászszaggal szennyezi a házat. Nem szóltam semmit, de meglepve láttam, hogy a lakók, akik addig nemigen váltottak kedves szót egymással, értetlenül tárgyalják a dolgot. Volt, aki romlott kolbászra gyanakodott, más sejtette, hogy fizetni kell majd az ételért, megint más elmebetegnek titulálta a meghívót.
A kolbászpartira én is elmerészkedtem, már amennyiben partinak nevezhető, hogy két kisgyerek, két idős hölgy és egy tizenéves srác majszolta T. Ági házikolbászát.
Nem jönnek? kérdeztem. Ne csodálkozz.
Már voltak néhányan mosolygott, aztán a kezembe nyomta a tányért. A hurkák úgy feszültek, majd szétszakították a belet, amelybe töltötték őket, a kolbász karcsún és kívánatosan gőzölgött a tányéron. Lefogadtam volna, hogy a hófehér belű kenyér is házi készítésű, miként az uborkát is Ági szülei savanyították.
Miért csinálod? kérdeztem hirtelen.
Mi így szoktuk vonta meg a vállát. Akartam kérdezni, nem bánja-e, hogy nem jönnek többen, s aki jön is, csak félve bekap néhány falatot, mint egy kamaszfiú, aztán elmegy, de véletlenül felnéztem az emeletre, és ebben a pillanatban megrebbent több függöny. Tehát néznek, gondoltam. Kíváncsiak, de nem mernek lejönni.
Végül nem sokan ettek T. Ági disznótorosából, valami mégis történt. Eltűntek a névtelen cédulák az üzenőtábláról, helyettük megjelent egy képeslap, Boldog új évet! felirattal. Látszólag nem változott a lakók viszonya, nem rendeztek összejöveteleket, de tavasszal kiszínesedett az udvar. Először T. Ági tette ki a pompás, rózsaszín, piros és sárga virágú hibiszkuszait. Azt hittem, valaki majd felrúgja őket, vagy ír egy ronda üzenetet de pár nap múlva megjelent az udvar másik sarkán egy leánder. Aztán a pistikék meg a muskátlik. Nyárra virágba borult az udvar, még a körfolyosó korlátján is megjelentek a muskátlisedények.
Ősszel T. Ági újabb kolbászsütést rendezett. Műanyag székeket és két asztalt tett ki az udvarra. Először egy középkorú férfi érkezett az elsőről, borosüveggel a kezében, majd a szomszéd rocker srác hozott egy üveg pálinkát. Aztán jött Lívia, a másodikról, egy tál őszibarackos pitével. Estére már csak a zene hiányzott, meg néhány lakó, aki vagy igazoltan volt távol, vagy csak nem akart vegyülni.
Nem történt semmi különös ezen a délutánon, az élet ment tovább, ahogy azelőtt.
Karácsony előtt valaki ugyan tett egy kísérletet közös fenyő vásárlására, mert kiírta az üzenőtáblára: Írja fel a nevét, aki szeretné, hogy a közös költségből vegyünk egy fenyőt, és az feldíszítve az udvaron álljon!, de két-három névnél többet nem láttam. Nem lett hát közös fenyő karácsonyra. Aztán elköltöztem, és úgy tudom, T. Ági is elköltözött.
Tavaly decemberben véletlenül arra jártam. Láttam, hogy tárva a nagykapu, beléptem hát a lépcsőházba. Ott állt egy cserép fenyő, az udvar közepén. Jó pár dísz és néhány alma lógott rajta.
