“Hiszek az angyalokban”

Varázslatos személyisége, kedvessége, optimizmusa azonban átsegítette ezen a nehéz időszakon, és mára ő lett az egyik legkeresettebb előadó. Olyannyira, hogy még időpontot egyeztetni sem volt egyszerű karácsonyi interjúnkhoz.

– Ma is fellépsz?

– Ma nem. De ősszel folyamatosan jöttek a felkérések, és öt városban tartottunk nagykoncertet. Így egész évben folyamatosan turnéztam, és rengeteg helyen léptem fel. Igazából nem számolom, de napi rendszerességgel.

– Fel tudsz még menni azzal a lelkesedéssel a színpadra, mint először?

– Nem engedem meg magamnak, hogy bármelyik fellépésem – akár a legkisebb is – ne legyen fontos. Ugyanúgy beskálázok, kisminkelem magam, felöltözöm – nekem minden közönség egyformán számít. Nálam azt a szót, hogy „hakni”, nem lehet kiejteni. Régen ennek a szónak – a nagy öregeknél – nem volt olyan rossz felhangja, mint most. Ma már értéktelenebbnek gondolnak egy ilyen fellépést, mint egy nagykoncertet. A hakni helyett mindig ezért „kisműsort” mondok – nevet Adrienn.

– Mi a teendő, ha gikszer történik a színpadon?

– Milyen gikszer?





– Mondjuk, beszakad alattad a deszka, vagy valaki kisétál a nézőtérről…

– Nem esem kétségbe: ha énekelek, semmi baj nem történhet. Sőt, ha valami miatt a zenei kíséret leáll, akkor hangosítás nélkül énekelek tovább. A közönség ezt mindig értékeli. Meglepett, hogy egyszer valaki kisétált a nézőtérről. Aztán megjelent újra, a cédémmel a kezében: ő akart lenni az első vásárló… Az ilyen helyzetekre is próbálok könnyedén reagálni. Az is megtörténik, hogy táncolni kezdenek.

– De az jó, nem?

– Mindig is szerettem volna, ha táncolnának a koncerten, de akik eljönnek, nagyon szépen felöltöznek – nem mintha ezzel bármi bajom is lenne –, és az elején nem is nagyon tudják, mire számítsanak. Negyedóra múlva aztán rájönnek: hohó, itt buli van! És olyankor már vevők a játékra. A Rám valahol egy férfi vár című dalt a lányok szokták végigénekelni, a Szeress most!-ot meg a fiúk.

– Karácsony előtt, gondolom, fokozott a pörgés.

– Hát ez tényleg a legsűrűbb időszak. Már alig várom, hogy hazafelé tartsunk az autópályán. Családi körben már elengedhetem magam.





– Akkor nem is tudsz különösebben készülődni az ünnepre?

– Már novemberben elindítom az ajándékvásárlási műveletet. Nem az a típus vagyok, aki karácsonykor készít valamit a többieknek, és nem osztom azt a nézetet, hogy a karácsony nem a költekezésről szól. Én rengeteg pénzt költök, sokszor tényleg nem nézve a számjegyeket az árcédulán. Annyira szeretem látni az anyukám, a párom, a barátaim arcán, hogy valami olyasmivel lepem meg őket, amire vágytak! Amit maguknak nem vennének meg. Már jó előre vadászom az elejtett mondatokra.

– Ezek szerint adakozós típus vagy.

– A karácsony nagyon fontos; meg kell adni a módját.

– Mi volt a legszebb ajándék, amit kaptál?

– Mindig az, amit az én elejtett mondataim után kaptam meg. Ahogy elképzelem, hogy a férjem elmegy egy fehérneműboltba, és próbálja elmagyarázni, mit is szeretne… Merthogy ő abszolút nem olyan típus, hogy lazán elmenjen női dolgokat vásárolni. A kozmetikához meg a sminkhez sem ért. Mindig nagy becsben tartom ezeket az ajándékokat: elérzékenyülök tőle, hogy figyelt rám, aztán kigondolta, végül pedig elment, és megvásárolta.

A teljes cikk a 51. heti, december 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.