Fábry Sándor: “A fejedben legyen a tetoválás!”

Fábry éppen egy hipermarketben dedikálja a könyvet a kígyózó sorban várakozóknak, majd végre felém közelít, miközben azt szervezi a telefonján, hogy mikor menjen ki az ügetőre.

– Jól hallottam? Hajtani fogsz?

– Még ne kiabáljuk el, egyelőre három-négy alkalommal voltam kint. Nagyon tetszik, azt mondják, van hozzá érzékem, de ezzel vigyázni kell, tudod, aki a médiában van, azt hamar megdicsérik: azt hiszik, máshoz is ért, holott nem. Tolnay úr hívott, aki istállótulajdonos és az ügetés megszállottja. Az a terv, hogy szilveszterkor indulnék a “művészek, kőfaragók és balett-táncosok” ügetőversenyén. Isteni érzés, nem annyira félelmetes, mint a lovaglás, bár ezzel is fejre lehet állni.

– A súlyod?

– Nem számít! Ide nem kell zsokéalkat. A legutóbb az volt a feladat, hogy a célegyenesben meg tudom-e tartani az egyik legjobb lovat, kettő másik között. Izgalmas volt, de nem paráztam. Arra kell vigyázni, hogy ne menjünk egymásnak, ugyanakkor merj közel menni a másikhoz.

– Legfeljebb újrajátsszátok a Ben Hur idevágó jelenetét… Gyakran kezdesz bele ilyen különös dolgokba?

– Nem nagyon. De a kedves Tolnay úr annyit hívott… Szerinte ez jól áll nekem. Még az is lehet, hogy ebből hobbi lesz. Meglátjuk.





– Most dedikáltál. Milyen érzésekkel jössz be a fogyasztás templomába?

– Nekem ez útba esik. Néha kénytelen vagyok bejönni. Sajnos, azt kell mondanom, az egész hangulattalan, végtelenül rideg, falanszterszerű. Én egy ilyen helyen, egy órán belül agresszívvá válok, és menekülök. Ugyanakkor megváltozott a világ, amit nekem is tudomásul kell vennem. Végül is örülhetek, mert nagyon jól fogyott a könyv, ami meglepett. Büszkén jelentem, egy úr hét darabot vett: ő az abszolút rekorder, lehet, hogy megőrült.

– A könyv az eddigi dizájn centerek gyűjteményét tartalmazza. Annak idején miért indult be a gyűjtőszenvedélyed?

– Teljesen véletlenül. Mindig is volt érzékem az anyagok, technikák, formák és miegyebek iránt. Egy mesteremberhez képest természetesen ügyetlennek számítok, az értelmiség átlagához viszonyítva azonban nagyobb gyakorlati felvértezettséggel bírok. Ez pedig abból adódott, hogy valami fatális véletlen folytán apámnak sikerült visszaszereznie az államosított nyaralónkat Leányfalun. A hatvanas évek „nagy előnye” abban állt, hogy senkinek nem volt egy vasa sem, így iszonyatosan sokat dolgoztunk ezen a házon. Nem kaptunk mesterembert, semmire sem jutott pénz, „magad uram, ha szolgád nincsen”. Olyan nem fordulhatott elő, hogy egy darab üveget eldobjunk, mert az a veranda kisebb ablakszemére még bőven jó volt. És akkor át kellett menni Ajtay bácsihoz, aki valamikor bécsi huszártiszt volt, de akkor már csak horgászgatott. Neki volt üvegvágója, akkor ő ezt bevágta – így működött a szomszédok közötti KGST. Így nézett ki a cifra nyomorúság. Igaz, hogy a dísztárgyaink, a szép abroszok, az ezüst és a porcelán megmaradtak, így nagyon szép asztalt tudtunk teríteni ünnepi alkalmakra – de hát a zoknit stoppoltuk, ahogy mindenki más, és a cipőnkre is nagyon kellett vigyázni.





– Mi a fontosabb egy tárgynál? Az, hogy mi a története, vagy az, hogyan néz ki?

– Régi bútorok között nőttünk fel, és ma is ezek között lakom. De egyet megfogadtam: mindennek használhatónak kell lennie. Olyan bútort, amelyik nem nyílik, nem csukódik, nem lehet ráülni: nem tartok és nem veszek. Annak idején bútoraink olyan rossz állapotban voltak, hogy egy kedves barátom szerint, ha nálunk az asztal lábát megrúgta valaki, abból fél mázsa aprófa lett volna. Ebben része volt a bátyámnak és nekem is, mert harci játékok terepévé tettük a lakást, és a házibulik sem használtak túlzottan. Amit a szüleim kiálltak mellettünk, attól ma a hajam az égnek állna.

A teljes cikk az 1. heti, január 4-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.