Levél ahhoz, aki egyedül van

Vagy: „körünkben költsd el az egyik ünnepi ebédet, jó?” Esetleg: „szilveszterkor ne magadban pityizálj, mama, édesapa, drága bratyóm”! Sőt: éjfélkor majd átszaladunk hozzád koccintani, oké?”
De te nem akarod, hogy átszaladjanak.
És ők ezt nem értik. Máris megsértődtek. Azt gondolják, talán mondják is, hogy embergyűlölő lettél, mogorva, szeretetlen. Szerethetetlen. Olvasóm, én képzelt gyermekem, azt akarom, hogy tudd, én nem így gondolom. Ismerlek, belőlem vagy, s én aztán megtanultam, hogy mi az egyedüllétben a jó. Írni másképp nem is lehet.
És ha tényleg nem vagy megsértődve a világra azért, mert te magadban élsz, valójában nem vagy társtalan. Nem azért ragaszkodsz az egyedülléthez, hogy gyászold az életedet, hanem azért, hogy együtt ünnepelhess azzal, aki van.

Aki egyedül van

Aki egyedül van, abban mindenki ott van. Éppenséggel nem magányos, aki magában tud lenni. Mikor óvodás koromban a forró fürdő után már nyolckor ágyba dugtak, és a sötét szobában magamat szórakoztatva beszéltem magamhoz, miközben ámulva nézegettem a kezemet az utcáról beszűrődő fényben, akkor jöttem rá, hát hiszen valaki hallgat engem.
Hallja a szavam.
Ahogyan én is hallom a hallgatása csöndjét. Mindig velem van, micsoda bőségben és teljességben méghozzá! De igazán csak olyankor veszem észre, hogy a folytonosan áradó, tökéletes figyelmében lebegek, akár egy sebesen úszó kis hal a tengerben, ha kinyitom magam: amikor kinyitom szívem az egyedüllétnek.

Elaltatni akartak, és felébredtem

Az magára hagyatott csak, aki máshoz nem beszél, bezárta a kapukat, és eltömte a fülét. Valakinek vagyunk, különben nem vagyunk. Honnan tudom egyébként, hogy lennék? De mikor el merem viselni az egyedüllétet, felzeng a világ. Megszólal az egész. Jelen kell lenni az elviseléséhez, az igaz; erő kell annak tudomásulvételéhez, hogy az egész életem – és mindenki, akit ismerek és minden, amit tudok – egyidejűleg válik most esedékessé.
Az egyedüllét csöndjében minden és mindenki egyszerre szólal meg. De én is ezerfelé tudok beszélni ilyenkor, mert a gondolatok összehasonlíthatatlanul gyorsabbak a szónál, gyorsabbak a fénynél is. A legnagyobb esély, mondhatom úgy is: egyedülállóan csodálatos estély valakivel – mindenkivel! – magunkban lenni. És ünnep.

Ne szégyelld

Egyetemre kerülve is szégyelltem még, hogy engem kivet minden közösség, osztály, bármennyire is vágyom rá, hogy magába fogadjon. Igazán szégyelltem ezt tizenhét – de az is lehet, hogy harminchét – hosszú éven át. Amíg fel nem nőttem.
Valójában ez a szégyen a magány.
Hibás gondolkodás eredménye, akár a bűntudat. Ami a lelkiismeret helyett szólal meg, elfoglalva annak a helyét. A magányérzet a magunk vállalása helyén keletkezik. Aki azt mondja magáról, hogy se kutyája, se macskája, és nincsen egyetlen barátja sem, az nem tudja, hogy mindenki egyedül van.
Már ha egyszer önmagába nézett, és önmagára ismert.
És szóba mert elegyedni azzal, aki egyedül van – benne és körülötte egyaránt. Akkor mindjárt lesz barátja is. S lassacskán ráébred, hogy valójában sosincs, sose lesz és sose volt egyedül.

Az orvosolhatatlan magány

Az méregdrága vacsoraversenyekben, végeérhetetlen ivászatokban, csevegésnek álcázott hazudozásokban tenyészik. Ott van jelen, ahol két ember egymásnak csupán tárgyakat tud adni, de magából semmit. A társtalanság petárdázó hordákban tüntet az utcán elkeseredetten, saját maga ellen. Csak a bolond megy társaságba azért, hogy úgy tűnjék, nincsen egymagában.
De van.
Aki egyedül van, és tudja ezt, mindent tud.

Veled szeretnék lenni idén is

Aki egyedül van. Mindenekelőtt rendet teremtek magamban, hogy tágas helyünk legyen, elpakolom az idei játékaimat, és előkészítem a jövő évi meglepetéseket. Ha én nem kukucskálhatok, te se kukucskálhatsz.
Együtt leszünk, remélem.
De a feleségemmel együtt azért ellátogatok mindenkihez, aki meghív, és nem hazudik, amikor ezt teszi, sőt, még ajándékokat is varázsolok azok számára, akik különben azt hinnék, hogy nem szeretem őket. De én magam már kevéssé örülök kintről érkező ajándékoknak. Bentről várom őket. Hogy legyen erőm, ma még nem tudom, honnan, az ünnepi asztalnál is gondolni azokra, akik nem tudják, hogy egyedül lenni a legnagyobb rang, hanem éppenséggel szenvednek tőle, akár a csapdába esett állatok. Akik úgy vannak egyedül, hogy senki sem menti meg őket egy megszálló hadsereg gyújtóbombáitól, vagy a prostitúcióra kényszerített anyjuk HIV-vírusaitól. Úgy akarok ünnepelni, ahogy te szoktál, titokban azokkal, akiknek nemcsak hogy nincs mit enniük, de már nem is panaszkodnak miatta, mivel annyira szégyellik. A lélek még többet éhezik ezen a világon, mint a test. Abban a tudatban akarok ünnepelni, hogy tudom, ma meglehetősen kevés az ünnepelnivaló. Csak reménykedni lehet, hogy ez nem lesz mindig így. De én tudok reménykedni. Szeretek.

Miattad tartom meg az ünnepet

Úgy akarok ünnepelni, hogy ők is mind itt kell, hogy legyenek bennem, vagyis benned, aki bennem egyedül van. Köszönöm neked, hogy az idén is éreztem a levegőben Mikulás bácsit éjjel, nekem megint bejött. Már nem hozott semmit, de tudta, hogy várom, tehát itt szorongott a fejemnél, szuszmákolt, motyorgott a fülembe fontos dolgokat. És állítunk fát idén is, ha addig élek is. Nem azért, mintha hinnék benne, hogy a Megváltó elvégezte volna már a Földön, amit el fog, de nem is szokásból, udvariasságból.
Azért kell a fának állnia, hogy a tetejére feltűzhessem a betlehemi csillagot. A szüleim csillogó szemét látom aranyának ragyogásában, amellyel engem néztek, imádtak, pöttömnyi gyermekként, mind a két kezembe sziporkázva égő csillagszórókat adva. Egyetlen gyermekük voltam, a már nem hitt. Most pedig te lettél az én gyermekem, olvasóm, aki egyedül vagy, de akit magamban érzek, elpusztíthatatlanul.