Huszti Péter gyerekkorról, pályatársakról, színházról

Közben pedig történt vele is egy és más.

Volt sztár, volt egy generáció meghatározó egyénisége, volt dédelgetett kedvenc, volt főiskolai rektor, színházigazgató, rendezett, kötetei jelentek meg. Lett kegyvesztett, előfordult, hogy mellőzték, megtörtént vele az az égbekiáltó disznóság, hogy elmúlt hatvanéves, ami kifejezetten galád dolog. Tehát igazán csapkodtak körülötte is a villámok, ám ő változatlanul ugyanolyan nyitott, mosolygós, kiegyensúlyozott, készséges. Fontos nekem, hatott rám lényének derűje, játékának olykor huncutsága, olykor intimitása, olykor iróniája, mindig fényes hite, lelkesedése, azt viszont soha nem tudtam, hogy e mögött mennyire bujkál a lélek. Mennyi a férfias szemérem? Mennyi a játék, mennyi a rejtőzködés, mennyi a védtelen védekezése?

– Azt hiszem, anyukámtól örököltem a konok fegyelmemet. Az ő fantasztikus fegyelmének csupán töredék részét! Most kilencvenhat éves, és még mindig töretlen és kőkemény! Egyedül nevelt bennünket a nővéremmel. Hajnalban kelt, megfőzött, mindent kikészített, aztán ment dolgozni, át a városon, a kilencedik kerületbe, ott gürizett egész nap egy irodában, este hazajött, bevásárolt, takarított, mosott, vasalt… Sok ideje tehát nem volt a lelkizésre, hogy ugyanazt tízszer kérje és elmondja, hogy létezni tudjunk, muszáj volt tőlünk is megkövetelnie a rendet, a fegyelmet. Ez örökre belém ivódott, és elmondhatatlanul hálás vagyok neki érte.





– A papád..?

– Ő jogászdoktor volt, de a paragrafusoknál jobban vonzotta a bohém élet. Korán elváltak, és beállt különböző vidéki színházi zenekarokba másodhegedűsnek. Igazából csak tizennyolc éves koromban ismertem meg őt… Rövidesen beteg is lett, és aztán évekig ápoltuk a nővéremmel…

– Hiányzott neked egy apa, aki…

– Akkoriban nem. Ma igen… Sokat voltam egyedül, és létrehoztam a magam csodás álomvilágát, ráadásul ebbe bele tudtam vonni a haverjaimat. Kis színdarabokat játszottunk, amelyekben mindenek voltunk, amik csak szerettünk volna lenni, és közben én irányítottam őket: neked ezt úgy kéne csinálni, neki pedig amúgy! Már akkor bennem lehetett a tanár, a rendező, a színházcsináló ember… Egyszer aztán a kakasülőről láttam az akkori Magyar Színházban az Anna Frank naplóját. Fantasztikus előadás volt! Vass Éva, Tolnay Klári, Pécsi Sanyi, Kiss Manyi! Micsoda hatalmas színészek! Annyira megigézett ez az egész, hogy már régen vége volt az előadásnak, már régen elment mindenki, én pedig még mindig ott ültem kábán a nézőtéren. Azt hiszem, ezekben a percekben dőlt el bennem, hogy színész leszek.

– Volt olyan pillanat, amikor megérezted, hogy ehhez van is tehetséged?





 – A matematikához mindig hatökör voltam. Féltem, hogy megbukom, és odamentem a matektanárunkhoz, kértem a tanácsát: mit csináljak, képtelen vagyok megtanulni, hogy mi lesz akkor, ha egy pozitív számot megszorzok egy negatív számmal. Ő rám nézett, és azt mondta, hogy „te ezzel ne foglalkozz! Neked más a dolgod az életben! Megkapod a hármast, és foglalkozz inkább Puskinnal!” Ezt gyönyörűséges volt hallani egy nagyhírű matematikatanártól! Valami olyan szabadságot és hitet adott, amelyet azóta is őrzök magamban. Például ez is milyen szerencse volt, és mennyire kihatott az egész életemre!

A teljes cikk a 2. heti, január 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.