Akkoriban valahogy minden rossz volt. Elégedetlen napok, sikerületlen munkák Aztán, amikor elolvastam a levelet, minden, de minden más értéket kapott Emlékszem, késő délután bontottam a borítékokat állva, kapkodva. Az egyiken már a címzés megállított Drága Tanító néni ! Édes Istenem A századik születésnapjáról kaptam egy értesítést Mikor lehetett? Két éve volt? Három ? Tépem a borítékot, olvasom
Sirató, fiúkért
Én vagyok az az öreg tanító néni Tibi, a kedves férje az én egyik legdrágább kis elsős tanítványom volt valamikor Ezerkilencszázhetvenhétben, amikor itt jártak nálunk, találkoztunk Hogy megmelegítette a szívem az a látogatás
Mennek azóta is az évek az a dolguk. Nem unatkozom. Emlékezem Nagy időket éltem meg, hát sokat emlékezem. Még segítek itt-ott a lányomnak. Ma éppen szilvát kapcsítottam s hirtelen, mint oly sokszor, eszembe villant egy régi kép a szilváról
Gondoltam, megírom. Annyi régi emlék jön fel bennem hátha hasznát tudja venni egyszer. Ez itt, kedvesen kezdődött, de szomorú véget ért. Háború volt
Az én lányom, akkor volt tizenhat éves, csitri Persze víg élet volt az alatt a pár nap alatt. Szólt a zongora, nótáztak, beszélgettek, bolondoztak minden szabadidejükben.
Egyszer csak komolyra fordult az addigi pihenés, parancs jött: másnap hajnalban indulniuk kell tovább nyugat felé, gyalog. Legyen hát egy búcsúvacsora ! Épp érett a szilva
Mit ennétek, gyerekek?!
A szemükben otthoni emlékek villantak ízek
Legyen paprikás csirke És és szilvás gombóc!
Legyen. Teljesítettem a kérésüket, mintha a saját fiaimnak tenném.
Fehérrel terítettük az asztalt. Előkerültek a már elcsomagolt és eldugott tányérok, evőeszközök. Felettünk nagy, körégős, függesztett petróleumlámpa szórta fényét az asztalra s a várakozó arcokra.
És jött a tejfeles paprikás csirke meg az áhított szilvás gombóc. Éppen száz, köztük egy üres. Aki azt megtalálja, szép kívánsága teljesül A hangulat olyan volt, mint valaha régen Remek. S az étvágy még ennél is nagyszerűbb.
Vacsora után felállt a legidősebb hadapródgyerek, s köszönetet mondott mindenért, elköszönt mindnyájuk nevében, bízva a majd egyszer elkövetkezendő viszontlátásban. Csend volt, mindenki elgondolkodott.
Ebben a pillanatban egy hirtelen, megdöbbentő hang Az elpattant lámpaüveg csörömpölve hullott darabokra, az asztalra, a tányérra.
Néma, még némább csend lett mindenki arca falfehér. Gyors búcsúzkodás, ment mindenki a hálóhelyére. Még hajnal sem volt, elvonult a kis csapat Szerencs felé.
Másnap délben jött hír a faluba Szerencs táján borzalmas bombázás rengeteg a halott erről beszéltek az emberek szörnyülködve.
Nem írom tovább úgy mondták a kis hadapródok mind !!? Talán kettő ment tovább
Egy röpke emlék hány közül, Istenem! hogy mi a háború
Csak ezt akartam leírni, talán nem zavartam vele
A levelet felolvastam a tanító néni valahai elsős kisdiákjának Férfiember, unokái vannak Ültünk az ablak előtt, este volt Hallgattunk. Fogta a kezemet, zsebkendőt keresett
Aztán se beszéltünk sokat De tudtam, a hét végén elutazunk Sátoraljaújhelybe, Kerekes tanító nénihez
A teljes cikk a 2. heti, január 11-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
