Hemzõ Károllyal Lajos Mari boszorkánykonyhájában

Tervezd meg, hogy minden a kezedre essék. Végy egy konyhaművészt és egy fotóművészt, lehetőleg házasok legyenek húszegynéhány éve, végy még egy legközelebbi családtag tervezőszerkesztőt, és máris együtt a Siker receptje.

Szekrények, fiókok sora, hogy legyen helye az összes rekvizitnek – egyfajta edényből több garnitúra kell, egyszer-egyszer óhatatlanul kicsorbul tányér, csésze. Hosszú pult az elektromos tűzhely mellett, miután elkészültek, itt sorakoznak az ételek, barátságos arccal, hiszen fotózzák őket. Egy ajtó a fotográfus – Hemző Károly – tulajdonképpeni műtermébe. Egy másik ajtó az éléskamrába szolgál. Egy harmadik az archívumba. Polcokkal borított fal, dossziék katonás rendben. Lajos Mari csak beírja a „kalács” szót a számítógép keresőjébe, s máris megjelenik, hány mindenféle kalácsról van itt diafelvétel, kód szerint pillanatok alatt megtalálható, amit keresünk, egyúttal minden, amit tudni kell róla.

Bor mellett, lovakról

Hemző Károllyal ülünk le beszélgetni. Ezért jöttem, vele találkozni. Palackot nyit. Jóféle kékfrankos rozét. Életéről mesél.

A lovakkal kezdődik, kissrác korában. Még szó sincs arról, hogy fotográfus lesz. Honnan is tudhatná? Pesti gyerek, iskoláskor előtt, nyarak a vidéki rokonoknál, Orosházán, Mezőhegyesen. 88-as major: disznók, baromfik az udvarban, és nem messzi, a mezőn lovak, a gyönyörű, imádnivaló lovak. Szerelem egy életre. Magával ragadó élmény, testközelben a természet. Igen, vidéken szeretne élni, állatokkal foglalkozni.





 Később, a polgári elvégzése után mezőgazdasági szakiskolába jelentkezik tehát, ám közbeszól a háború. A húga, aki nagy mozibolond, mutat neki egy hirdetést, így kerül a Hunnia Filmgyárba fotólaboráns gyakornoknak. Ezzel el is dől a sorsa. Egy életre. Látja a standfotósokat, figyeli a munkájukat, nagy kedvet kap hozzá. Az ostrom során legyengül, utána rendszeresen tizenöt-húsz kiló halat hoz be a ráckevei HÉV-en, hogy eladja a piacon. Nedves a hátán a zsák, időnként átázik a kabátja. Tüdőbaj lesz a vége, egy évig fekszik a János Kórházban, aligha éli túl a betegséget, ha nincs az új csodaszer, a sztreptomicin. Gyógyultnak csak 1949-ben nyilvánítják, ám a tüdőkapacitása a negyedére csökken.

– Megtanultam ezzel élni – mondja –, beletörődtem például, hogy lovagolni sohasem fogok már. A lovat fogni kell, tartani. Érezze, ki a gazda. Erő. E nélkül nem működik a dolog. Ha felülök a hátára, és megy, ahová akar – nem lovaglás.

Tehát 1949, a gyógyulás éve. És ekkor kezd dolgozni az Athenaeum nyomdában, mélynyomó retusőr átképzősként. Itt találkozik első ízben az újszülött Nők Lapjával. És itt ismeri meg a nagy fotóművész Escher Károlyt. „Mondja, Escher úr – kérdi –, mi kell ahhoz, hogy fotográfus legyen az ember?” „Tudja, ha valakinek van két szeme, ne csak nézzen, hanem látni is tanuljon meg vele.” Ennyi a válasz. És Hemző Károly megtanulja. Nem is akárhogyan.

A teljes cikk a 3. heti, január 18-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.