Kováts Adél: “Azt szeretném, ha szeretnének”

Adél rózsaszín blúzban – tökéletes Tennessee Williams-hősnő, rezignált, dacos, még küzd, de már tudja, hogy hiába.

Készül a címlap. Ahány ruha kerül rá, Adél annyiféle karakter, habitus, személyiség. Ami közös mindegyikben, az a belülről jövő, valami nagyon mély mosoly. A lélek derűje. Nem erőltetett vigyor, nem csííízes máz, hanem az a mosoly, amely az önmagát adó, vállaló, önmagával még- vagy már- azonos emberek mosolya. A békésen szuszogó kisdedeké, a játékba feledkező gyermeké, szerelmetes ifjaké, bölcs öregeké.

Készül a címlap. Figyelem Adél arcát, mosolyát. Hol gyermeki, hol asszonyi, hol frivol, hol tört fényű, hol vidám, hogy kesernyés. Mindig más és mindig ugyanő. Valamikor úgy néztem rá, mint sóvárgó férfi a rendkívül szép, körülrajongott fiatal lányra. Később úgy beszélgettem vele, mint ambiciózus riporter a nagy színésznővel. Egy idő óta úgy keressük egymást, mint egyik szülő egy másik szülőt, én két gyerek apja, ő Laura anyukája. „Mi van a fiaiddal?” „Mi van Laurával?”

Készül a címlap. Kicsit át kell állítani a világítást a helységben. Addig ő lehuppan mellém a falépcsőre.

– Őszintén: látszik rajtam fotózás közben, hogy kicsit fáradt vagyok? – kérdi halkan.





– Dehogy látszik! Elbűvölő vagy és varázslatos!

– Komolyan? De jó! Napok óta arcüreggyulladása van Laurának, és többször felébred éjjel. Ha pedig már felébredt, akkor nehezen akar visszaaludni. Elkezd mókázni. Műsorokat ad. Fantasztikus előadókészsége és frenetikus humora van. Komolyan! Nemcsak arról van szó, hogy produkálja magát a gyerek, és ehhez illik jó képet vágni, hanem kitalál egy zenés-táncos-szöveges magánszámot, és azt csodálatosan előadja. A férjemmel vinnyogunk a röhögéstől közben. Nem tudjuk, honnan veszi ezeket a fantasztikus ötleteket…

– Honnan? A mamája nagy színésznő, a papája nagy balettművész…

– Nem, nem, nem! Laura ezeket nem leshette el tőlünk! Annyira eredetiek, annyira máshonnan fogantak, annyira felhőtlenek, boldogok!





– Tudsz még ilyen lenni?

– Amikor őt nézem, hallgatom, figyelem, ölelem, vagy ha csak rágondolok…

Készül a címlap. Szólnak, elkészült az átrendezés, folytatódik a fotózás. Ő leveszi a kucorgáskor magára terített kis kabátot, és már ott is áll a gép előtt. Tiszta, gyöngyöző mosolyából látom, hogy most Laurára gondol. Tudom, milyen pokolian nehéz, keserves, szenvedéssel teli évek vannak mögöttük azóta, hogy Laura a vártnál jóval korábban jött világra. Mennyi kétség és remény, mennyi harc, mennyi törődés, amíg átlendült a kritikus állapotokon a kisgyerek, és határtalan vitalitásával, optimizmusával megtalálta a helyét, önmagát, harmóniáját.

– Nem tudom, milyen anya vagyok, csak azt, hogy szeretnék megfelelő lenni, azt sem tudom, mennyit tudtam adni Laurának, mennyit tanulhatott tőlem – folytatja két kattintás közben –, csak remélem, hogy tudtam neki segíteni nehéz pillanatokban. Az azonban tény, hogy én rengeteget tanultam és tanulok tőle. Emberséget, figyelmességet, nyitottságot. Ő példát mutat, számon kér, jelez. Egy-egy rezdülése tökéletesen mutatja, hogy kicsit ingerültebb vagyok esetleg, hogy valamit nem vettem talán a kellő komolysággal, netán nem úgy figyelek oda valamire, mint kellene. Ha időnként valami jelentéktelen ok miatt kiborulok, és mérgelődöm, csak ránézek Laura ragyogó arcára, huncut nézésére, és elszégyellem magam. Laura megtanított örülni és boldognak lenni.





Készül a címlap. Most sminket váltanak. Az eddigi szenvedélyesebb színek után most decensebbek kerülnek az arcára. Teljes bizalommal hagyja az átalakítást, de a végén, tükörbe nézve kér néhány apró módosítást. Árnyalatok, de nagyon fontosak: egyik helyen a rúzst kicsit megvastagítani, másutt a kontúrt kicsit karakteresebbé tenni. Néhány kis igazítás, aztán kedvesen bólint, minden rendben van.

A teljes cikk a 3. heti, január 18-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.