A két Haumann

A felvétel szünetében Iglódi István feje búbját lakozza Petrovics Ágnes, a sminkes. „Nem is árt neki egy kis fényezés” – jegyzem meg, mire felvilágosít: „Ez nem hajlakk, hanem alkoholos púder, amit azért fújok rá, hogy ne csillogjon a homloka.” Iglódi bánatos képet vág: „Megfoszt a homlokból áradó kisugárzástól”. A filmben ő vezeti a nyomozást. Látszólag ártalmatlan hivatalnok, mégis félelmetes ellenfél, ha a hiúságában megbántják. Csuja Imrének jutott a hálátlanabb feladat: vallatóember, hivatásos gyilkológép. És közben szolid, sőt nagy szeretettel néz az áldozatára. Szerinte a figura ettől igazán hátborzongató.

Láthatatlanok titkos társasága

– Hol játszódik, és miről szól az Emelet? – kérdezem Vecsernyés János rendezőt.

– Nem ma játszódik, nem tegnap és nem holnap. Az se fontos, hogy hol. Nálunk, vagy más országban. Mindegy. Elképzelt helyen, valamikor a mi korunkban. Főhőse egy sikeres gazdag polgár, aki akarata ellenére összetűzésbe került azzal a hatalommal, amelyet nevezzünk Emeletnek. Mindenütt van egy titkos, rendőri szervezet – az emelet –, amely, a kormányokkal ellentétben, leválthatatlan. Senki sem lehet biztos a létezésében, de mindenki sejti, hogy van. Ezt akarja bebizonyítani a fiú, és komoly bajba keveredik. Az apja erre kieszel egy zseniális tervet a megmentésére. Hogy mit ér el vele, erre válaszoljon a film, amelyet beneveztünk a februári Játékfilmszemlére.

– Már csak azért sem, mert nem vagyok híve a rokoni szereposztásnak. Kerestünk egy fiatal srácot, és Máté nagyon megtetszett a próbafelvételen. Ekkor támadt az ötletem, ha már ő a fiú, miért ne lehetne Péter az apja. Annyira beleszerettem ebbe a gondolatba, hogy félredobtam a skrupulusaimat. Jól tettem. Fantasztikusan jók, ők ketten. Az érett, klasszikus nagy színész és a most feljövő fiatal tehetség. A film főhőse értelmes, már befutott nagypolgár, a fia pedig keresi a helyét az életben. Hasonló a szituáció, ez ad egyfajta különös vibrálást a játékuknak.

– Két színész van itt – közli Péter nyomatékkal –, az, hogy milyen kapcsolatban állunk, nem érdekes. A kamera előtt egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy Máté a saját fiam. A film sem rólunk szól, hanem Hoffmann úrról és a fiáról. Színészileg azonosulunk velük, civilben nem vagyunk azonosak. Mint apa, természetesen mélyen átérzem annak a másik apának a tragédiáját, de ugyanezt élném meg akkor is, ha nem Máté lenne a partnerem. Otthon, a konyhaasztal mellett, persze megbeszéljük a dolgokat.

– Ilyenkor szokta kiosztani a fiát, ha valami nem nyerte el a tetszését?

– Miért osztanám ki? Akkor sem, ha tévedne valamiben, ami velem is megeshet. Ezek szakmai megbeszélések, és rendkívül hasznosak. Végre egy olyan kolléga – ha szabad ezt mondanom –, akivel jóban vagyok.

Péter szeméből Máté néz rám, valahonnét a jövőből. Máté tekintete pedig olyan, mint azé a fiatal pécsi színészé, aki Szókratészként hódította meg a pesti közönséget. El voltunk tőle ájulva.

– Ennyi idős koromban – emlékezik az apa –, szinte pont így néztem ki. Huszonkét éves lehettem, amikor játszottam a legendás Gábor Miklós-féle Hamletben. Képem is van róla. Ha megmutatnám, nem találná ki, hogy melyikünket látja. Ennyire erős volt a hasonlatosság abban az időben, amikor ő még a világon sem volt. Tehát nem ő hasonlít rám, hanem én rá. Mondjuk így.

– Mikor észlelt nála először színészi hajlamot?

– Talán tizenéves lehetett. Volt egy ócska Polski Fiatunk, mániákusan ragaszkodtam hozzá. Egyik este vacsoráztunk. Máté kitette a konyha közepére az egyik hokedlit, és eljátszotta, hogy robog velem az autó, egyenként elgurul mind a négy kereke, leesik az ajtaja, már nincs belőle semmi. A végén már csak ült a konyhaszéken, egy kvázi-kormánnyal a kezében. Ez voltam én. Na, akkor először volt olyan érzésem, hogy ebből a gyerekből talán mégis színész lesz.

– Előttem van, ahogy sétáltatta a három gyereket. Hogy elment az idő, Péter!

– Most látom csak, hogy unokám van. Az orvos, aki születésük pillanatától kísérte a három gyereket, most az általa megvizsgált kisbabának a babáját tartja szemmel. A kettő között eltelt harmincegy év, és az egész itt van mögöttünk egy arasznyira.

Előhúzza a fotós mobilját, és büszkén mutatja a picit. Rozi gyönyörű, csaknem négy kilóval született, ki sem néztek ekkora csecsemőt a nádszálvékony Petrából. Amikor Petra a világra jött, beült az autójába, és a leengedett ablakból telekiabálta a várost: „Lányom született!”

– Fergetegesen jó. Gyönyörködöm benne, és közben az is az eszembe jut, hogy nyolcvanéves leszek, mire kamaszodni fog.

– Imádni fogják egymást. Kézen fogva sétálnak majd, és mesél nekem.

– Ja. Csak játékosan. Mindig mindent csak játékosan. Semmi olyan ráhatás nem érheti ezt a kis srácot, amiből azt érezhetné, márpedig úgy van, ahogy mi mondjuk. Mindig meg kell hagyni annak a lehetőségét, hogy még egy kisember is gondolkodhat másként.

A teljes cikk a 4. heti, január 25-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.