Így túrázunk mi

Hogy nagy trakta szervezése helyett unott és utált hideg szendvics készítésével bogarászik, persze ezt is hajnalban? Ennek egyetlen magyarázata lehet: a kéktúra szerelmese. Mert bizony mi azok lettünk. Évek óta túrázunk, s az sem szegi kedvünket, hogy az egy évre javasolt távot mi négy esztendeje nyűjük. Nem kapkodunk. Inkább gyönyörködünk. A tájban. És ünnepelünk. Kiváltképp magunkat. Hogy milyen kitartóak vagyunk.

Amikor hárman úgy döntöttünk, az Országos Kéktúra több mint ezer kilométerének nekivágunk, azt is elhatároztuk, hogy ez igazi bakancsos túra lesz, nem holmi ,,városiak egyszer egy évben kiszabadulnak”-kirándulásokat teszünk. Így például szigorúan tömegközlekedéssel közelítünk meg minden túraszakaszt, autó szóba sem kerülhet. Tartjuk is magunkat ehhez, dacolva azzal a sok-sok nehézséggel, amelyre kezdetben nem is gondoltunk. Mert korábban azzal sem kalkuláltunk, hogy a távolabbi célpontokat nem is olyan egyszerű úgy elérni vonattal vagy autóbusszal – különösen, ha át kell szállnunk –, hogy még túrázni is maradjon időnk. Azért némi előnye is van a hosszú reggeli, délelőtti utazásoknak. Például alvásnak szentelhetjük, így kárpótolva magunkat némileg a hajnali kelésért, az ablakon keresztül nézelődve pedig ismerkedhetünk a tájjal, ahol hamarosan egy vagy két napot el fogunk tölthetünk.





Így történt ez a legutóbbi alkalommal is, amikor Nógrádsipek felé igyekeztünk, hogy folytassuk a cserháti túrát. Ahogyan az autóbusz lassan maga mögött hagyta a szántóföldeket, és felfelé kapaszkodott a dombok között, láthattunk már erdőrészleteket.

El-elpottyanva

„Peches ember ne menjen a jégre…” – szól az örökzöld sláger. Nos, szerintem szerencsés se. Mert én annak tartom magam, ám a decemberi menetelésünk egyik szakaszán, túlzás nélkül mondhatom, többet ültem a földön, mint gyalogoltam. Természetesen nem önszántából keresett fel – a kezdetek óta négytagúra duzzadt – csapatunk egy erdei korcsolyapályát. Vékony hóréteg fedte a kicsit lápos területet, amelyen át kellett vágnunk, így nem láthattuk, hogy tükörsima jég borít mindent.
A téli túrákat mégis nagyon szeretem, különlegességük, hogy ilyenkor a szürke városi hétköznapokból egyszerre ragyogó, világos környezetbe csöppenünk. Hiszen a lombtalan fák ágai között a napsugarak szabadon táncolhatnak, s ha szerencsék van – ahogyan nekünk a legutóbb –, akkor a havas táj megsokszorozza ezt a fényfiestát. Egyébként is minden évszakban, sőt, minden hónapban látni az erdőt, figyelni, hogyan kíséri a növények változása az időjárás alakulását, a rendszeres természetjárás egyik szép ajándéka.





Túratrend

Sőt, még egy pesti lány is lehetőséget kap itt arra, hogy lassan-lassan felismerje a fákat, bokrokat. Így a Cserhát lankáin meg tudtam különböztetni, hogy most éppen a vadrózsa tüskéje cibálja-e a hajamat vagy a kökény kapaszkodott a kabátomba. Ahogyan azon pedig megrökönyödtem, hogyan kerül ide akác, egy középhegységbe. Otthon utánanéztem, kiderült, telepített a cserháti akácos (is), és maga a könyv sem tartja szerencsésnek e hajdani akciót.

Apropó, kabát! A négy év alatt sokat formáltunk túraruhatárunkon. Kezdetben télen az összes kiszolgált meleg ruhát magunkra szedtük. Arról, hogyan festettünk ezekben, legyen elég annyi, hogy párom így kommentálta: ,,Indul a hajléktalanshow!” Nyáron viszont hosszú szoknyában és szandálban parádéztam például a Börzsönyben. Ahol olyan nagy szintkülönbséget kellett a nagy-hideg-hegyi turistaházig megtennünk, hogy az út utolsó órájában már egy szót sem szóltunk egymáshoz, csak katatón bámultunk magunk elé…

A teljes cikk az 5. heti, február 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.