Macskajáték: elõször együtt Pásztor Erzsi és Schubert Éva

Kívánságuk teljesült. Örkény István világsikert aratott Macskajátékában ők Szolnok megye egykori szépei, a híres Szkalla lányok.

A budai IBS Színpadon délután kezdődnek a próbák. Senki sem érkezik üres kézzel. A jelmezeket ugyanis hazulról hozzák a színészek, és egymás között szétosztják. Erzsi például kinézte magának Éva egyik alkalmai ruháját, rohan felpróbálni. Kicsit igazítani kell rajta, de jól mutat majd Csermlényi Viktor hangversenyén. Éva még kalapban, kabátban leül mellé, érdeklődik az unokákról. Orbánnék egymás között. Mindkettőjük pályájának egyik fontos állomása, kiugró sikere volt Orbánné. Ezúttal Erzsinek jutott. Évát pedig Giza érte utol. Az életben jó barátnők, a színpadon testvérek. Semmiben sem hasonlítanak egymásra, mégis összeillenek. Örkény akár róluk is mintázhatta volna a Szkalla lányokat.

Orbánné: Pásztor Erzsi

(„Elnyűttnek látszó, de elnyűhetetlen idősebb asszony. Van benne valami alapvető lomposság, amin az sem változtat, hogy nemrég új ruhát kapott, és a haját is barnára festette.” Örkény jellemzése Orbánnéról).

– Mi van veled, Erzsikém, mesélj magadról!

– Épp egy nagy örömmunka után vagyok és egy örömmunka előtt. Az előbbi most ért véget, Szegeden játszottam Dayka Margit legendás szerepét, Bors nénit. A darabot nem láttam vele, sem élőben, sem a tévében, de el tudom képzelni, milyen lehetett. Én meg sem közelítem, de azért sok örömöm volt benne. Két éve hívott meg Székhelyi József Szegedre. Akkor a Kopogós römiben játszottam Király Leventével, az egyetlen osztálytársammal, akivel soha nem találkoztam színpadon. Schubert Évával meg itt jöttünk össze.

– Emlékszel még a régi, pécsi Orbánnédra?

– Őszinte leszek, egyetlen mondatra sem emlékszem. Azóta eltelt harminchárom év. Istenem, milyen fiatal voltam, az egész külsőmet meg kellett változtatni, hogy öregasszonyos legyek. Csak a lábamat nem lehetett. Az volt a legjobb darabom, akkor még. Ami megmaradt bennem, hogy egy retikült hurcolásztam állandóan. Csifó, a pécsi balett egyik táncosa minden este megnézett, előadás után pedig az volt az első szava, hogy „Imádom, ahogy hurcolod azt a táskát”.
– Szerintem, igazán most talált meg téged ez a szerep.
– Örülök neki, nagyon. Néha belegondolok, Istenem, miket csinál ez az asszony! Lemegy a tejcsarnokba, az egyik lábán papucs, a másikon fűzős cipő, fején egy vadidegen nő kalapja. Nem elég, hogy öreg, kótyagos, még szerelmes is, kész eldobni az életét azért, mert csalódott a szerelmében. Létezik ilyen? Igen. Egyik nagynéném is belebolondult egy fiúba, hetvenhét évesen. Annyira szégyelltük miatta magunkat. Úgy viselkedett, akár egy őrült. Ráugrott Gyurikára, az meg hagyta. Ócska pali volt, kihasználta a gazdag nénikémet, aki felöltöztette és kistafírozta.

– Neked van valakid?

– Két gyönyörű unokám. Olaszországban élnek, a lányom oda ment férjhez, és csak nyáron vagyunk együtt. Tavaly is nálam voltak két hónapig, ki is purcantam tőlük. Ilyenkor mindig boldogan viszem őket a reptérre, és egy hét múlva kezdem várni a nyarat. A lányunokám tizennégy éves, imádja a színházat, csak nyáron mi van? Eső. Gondoltam, jövő karácsonyra meghívom, ezt kapná tőlem ajándékba, és akkor végre engem is láthatna színpadon. Az öccse nyolcéves. Nagyon szeretem őket, és boldog vagyok velük.

– Színészsorod hogy megy?

– Lekopogom, elég jól. Az IBS-ben még két darabban játszom, a Turay Ida utazótársulattal járom az országot, és hébe-hóba a Madách Színházban is előfordulok, a Hegedűsben és a Forgószínpadon. Szabadidőm nincs, illetve ez is olyan esetleges, a mi korunkban. Hol egymást érik a felkérések – le is kellett mondanom egyet az Orbánné miatt –, hol hónapokig ülök otthon, és malmozom. De hát ne panaszkodjunk! Addig jó, amíg fel tudunk menni a színpadra a saját lábunkon. Nekem már fáj a lábam, sőt, a csípőcsontom is, mióta kiugrott a Bors néniben, ez is jó valamire. Legalább úgy élem meg Orbánné életét, akár a sajátomat.

A teljes cikk az 5. heti, február 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.