Menekülés a pokolból

Így kezdtem a „nagy magyar partiéletről” szóló riportot a Nők Lapja három héttel ezelőtti számában. És most itt ez a lány… Ücsörög velem szemben, és mesél. Edit. Huszonkét éves, főiskolás, szép, izgalmas. Három éve kezdte, kokainnal… És azzal is fejezte be. Ma már tisztábban látja a dolgokat. „Tisztán”…

Átlagos lány. Lehetne bárki. Az a barna a szomszéd asztalnál. Vagy az a szőke, az étlapba temetkezve. Edit szomorúan elmosolyodik, úgy jegyzi meg: lerí róluk, hogy ők is… Hogy abban vannak, amiben ő volt, két évvel ezelőttig. Vagy csak most fognak belecsúszni… Azt mondja, ez látszik, már messziről. Mert igazán nem kell hozzá sok. Neki sem kellett. Egy bulizós barátnő a gimnáziumban, némi pénz, meg egy kis kíváncsiság. És elegendő szabadság a szülőktől. Nagyjából ennyi…

– Olyan könnyű az az élet! Könnyűnek tűnik és szépnek… Először csak a hallgatod a legjobb barátnődet a suliban. „Frankó” partikról mesél. Aztán elhívnak egy házibuliba… Mindenki rá van kattanva a szerekre. Olyan lazák és szabadok… Te is szabad vagy, dönthetsz bárhogy. A szüleidtől már tizenhét évesen kiharcoltad, hogy külön lakhass. Meggyőzted őket, hogy ez a te életed. Kíváncsi vagy, azt mondod, miért ne? Úgysem csináltál még ilyesmit. Vállat vonsz: egyszer mindent ki kell próbálni. Felszívod életed első csíkját. És az érzés jó. Nagyon. Pörög benned az adrenalin, bizsereg a gerinced.





„Cucc” nélkül nincs buli…

A következő hétvégén már az új haverokkal bulizol, a legmenőbb szórakozóhelyeken. Bevezetnek a legbelsőbb körökbe… Azonnal a csuklódra kerül a VIP-karszalag. Heti három-négy partiig meg sem állsz. Esténként összegyűltök valamelyikteknél, isztok egy keveset, aztán rádobjátok, amit kell. Kokain, extasy. Aztán elindultok, bele az éjszakába. A haverod vezet, már kettőig sem tud számolni, de nyomja kétszázzal a nyolcmilliós kocsijának. A rendőr soha nem állít meg.

A dealeretek nagyon tiszta anyagot terít. Akciósan. A „kólát” tízezerért, grammonként. Pénzed az van, a német pasidtól, akinél a hétköznapokat töltöd. Ezer vagy kétezer euró neki nem differencia. Azt mondja, vegyél belőle ruhákat, azt mondod, jó. Persze a kokaint fizeted belőle. Aztán a szoláriumot, a fodrászt, a kozmetikust… Gyönyörűnek, gazdagnak és kívánatosnak érzed magad. Alig várod a hétvégéket, ez az, ami éltet.

Fiú vagy lány – mindegy

Egyszer – csupán kíváncsiságból – csinálsz egy hozzávetőleges számítást, mennyit költöttél bulizásra az utóbbi években. Hatmillió-nyolcszázezernél kikapcsolod a számítógépet. De kell ez is, hogy igazán királynőnek érezhesd magad.

Mert rajtad még azt sem kérik számon, ha nem feszítesz Gucciban. Azt csak a kurváknál nézik. Mert te nem az a lány vagy, aki meghívatja magát, és meg kell „dolgoznia” a vécében egy csíkért. Te az vagy, aki meghív másokat. A magad ura.





Aztán már egyedül is lemész a helyekre, a haverjaid nélkül. Ahogy belépsz, már vadászol, kitől szerezz „anyagot”. Mert anélkül nincs buli. Vagy profi dealertől veszel, tuti tiszta „cuccot” – ők soha nem szívnak –, vagy valakitől, aki totál kész van, ki tudja, milyet… De ha nincs más, az is jó. Olyankor rosszul leszel, vagy lezsibbad az arcod a lidokaintól, amivel széthígították. Azt mondod, sebaj, belefér. Legközelebb jobb lesz. Rendszeresen három-négy csaj smárol le a mosdóban, csak mert kaptak tőled egy csíkot. És te élvezed, nagyon.

Mert „bekólázva” mindegy, hogy fiú vagy lány…

Aztán már azzal sem törődsz, hogy legalább a vécében magadra csukd az ajtót, ha szívsz. A VIP-es haverjaiddal egyszerűen kiborítjátok az asztalra a kokaint. Érinthetetlen vagy, még a biztonsági őr sem szólhat rád. Mert ez a társaság már a VIP VIP-je… Ahol félmeztelen, tangabugyis sztárocskák táncolnak az asztalon egy csíkért, és a hozzá tartozó húszezresért.

A teljes cikk az 5. heti, február 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.