Egy ismerősöm gyakorta kikéri magának jogosan ha nem írónak, hanem írónőnek nevezik. Ti hogy vagytok ezzel?
Abody Rita
Bódis Kriszta: Attól függ, hogy férfi-e az illető vagy nő. De félretéve a tréfát, él még az az előítéletes hozzáállás, hogy ha már a nők is írnak, akkor leértékelődik az írás maga. Archaikus, patriarchális társadalmakban például nyíltan azt vallják, hogy a nők kevesebbet érnek, mint a férfiak. Éppen egy dokumentumfilmet láttam erről a közelmúltban, amely Nicaraguában játszódott: ott elhangzott, hogy a nőnek egyetlen értéke a teste. És az lehetőleg legyen érintetlen, és legyen azé, aki birtokba veszi. Ha a nő nem szűz értéktelen. Férfi nélkül szintén értéktelen. Mivel patriarchális társadalomban élünk, ez az értékelésbeli attitűd a társadalmi szerepek megítélése mentén még mindig tetten érhető. Az irodalmi közvélekedést ugyancsak átitatják az előítéletek. Ha egy nő ír, az kevésbé értékes, az olyan
női
Szerencsére napjainkban az íróság és írónőség a közbeszédben is egyenértékű fogalmakká, szerepekké válnak, és biztosra veszem, hogy a kérdés mögötti feszültség hamarosan fel fog oldódni.
Tóth Krisztina: Nemrég beszélgettem egy festővel, aki azt mesélte, hogy a képzőművészeknél nincs ilyen megkülönböztetés. Ott nem merül fel, milyen nemű a kiállító. Sőt, a kortárs képzőművészetben még talán több is a nő, ám ennek semmilyen negatív felhangja nincs. Szerintem felesleges például bejelenteni egy felolvasóesten, hogy női szerző fog felolvasni: mintha ennek külön jelentősége lenne
Egyébként meg ez kiderül, legkésőbb akkor, amikor az illető felér a színpadra. A költőnő megnevezést én se szeretem. Legutóbb még azt a változatot is hallottam, hogy hölgyköltő, hát az meg teljesen úgy hangzik, mint a tőgypörkölt.
Abody Rita: Az angolban sincs olyan, hogy írónő: mindenkit egységesen writer-nek neveznek. Bár én azért sokszor látok különbséget abban, ahogy nők vagy férfiak írnak. A saját szerénytelen tapasztalatom szerint, a nők olykor színesebben, érzelemgazdagabban és reálisabban látják a világot, különösen a psziché oldaláról. Másként dolgozunk, mivel más a tapasztalati anyagunk, és másképp éljük meg a dolgokat. Különbséget tehát számos esetben érzékelek, de ez nem feltétlenül az írások minőségben jelenik meg.
Gyötrelmesen írtok, vagy könnyen megy a munka? Honnét merítitek a témáitokat?
A. R.: Amikor tanulmányírásra vetemedtem, mindig iszonyatos meló volt. Nem mindig egyszerű az embernek a saját logikáját követni. Az impulzív, gyors, kirobbanó írásokkal sokkal könnyebb a dolgom.
T. K.: Az ember valójában nem akkor ír, amikor valóban megírja a novellát, a regényt vagy a verset. Állandóan írok: megállás nélkül jár az agyam. Begyűjtöm a benyomásokat, a képeket, majd elraktározom, mint alapanyagot. A szöveget érlelni kell, van úgy, hogy egy-egy motívum csak évek múlva találja meg a helyét. Ez sokkal hosszabb folyamat, mint a megírás.
B. K.: Gyerekkorom óta az egész világot az írás felől szemléltem. Mindent, ami velem történt, azonnal megfogalmaztam, megírtam magamban. Már kilencéves koromban készítettem kis versesfüzetet, és a tizenharmadik születésnapomra írógépet kértem a szüleimtől. Fölfedeztem, hogy az áramló valóságban minden benne van, csak lefényképezem magát a nyelvet, amelyben eredetileg megmutatkozik az, amit meg fogok írni, amit majd megformálok, rögzítek, egymás mellé illesztek, újra kitalálok. Amikor leülök megírni valamit, már majdnem minden megvan. A mondatok, a szavak módosult tudatállapotban születnek.
T. K.: Nekem is volt már versesfüzetem az általános iskolában. Néha azon kapom magam, hogy a saját életemet is alapanyagként kezelem. Ha történik velem valami, elkezdem megformálni, és csak akkor érzem, hogy igazán megtörtént, amikor mondatok születnek bennem. Szoktam mondani, hogy fényképezett nyelven írok: amikor járok a világban, olyan, mintha fényképeznék. Az írás mögött van valamiféle mágikus gondolkodás. Mintha az ember azért rögzítené a történéseket, hogy leküzdje a múlandóságot és az időt.
A. R.: Én csakis magánemberként szeretek közlekedni a világban nem tudnék szüntelenül arra gondolni, mit írhatnék meg. Talán ezért is írok ritkán. Korábban én is úgy gondoltam, az írás jó taktika a halál ellen. Ám egy nagyon mélyre ható halálélmény miatt kikapcsolódott belőlem az a meggyőződés, hogy az írással segíteni lehet a halandóságon. Viszont az életminőségen lehet, és az nem kevés.
A teljes cikk a 8. heti, február 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
