Jennifer Lopez- Mindenkinek van egy medvéje…

– Miért éppen egy drámai hangvételű történetben vállalt szerepet?

– Miután befejeztem az Álmomban már láttalak című filmemet, úgy éreztem, most valami drámaibb történetre, összetettebb szerepre vágyom. Nem mintha nem vállaltam volna már korábban is hasonló szerepeket. Ha megnézi a filmjeim listáját, láthatja, hogy a könnyű darabokat általában fajsúlyosabb, sötétebb alkotások követik, majd megint valami vidámabb dolog következik és így tovább. Természetesen a romantikus komédiák és a népszerűbb mozidarabok nagyobb publicitást kapnak, de nincs ezzel semmi baj, én ezt is, azt is nagyon szeretem.

– Azt mindannyian tudjuk, hogy milyen nagy hatással van a fiatal lányokra, arról azonban keveset hallani, hogy azok a színészóriások, akikkel együtt dolgozott, nevezetesen Robert Redford, Morgan Freeman és Jane Fonda, hogyan hatottak önre.

– Arra nincs is jó szó, hogy mit éreztem a velük való munka során. Már a puszta tény, hogy egy filmben játszhattam ezekkel a minden tekintetben legendás művészekkel, óriási megtiszteltetés volt számomra. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mit is jelentett a közös munka, egy színész számára azonban mindenképpen lenyűgöző, ha olyanokkal találkozik, akik évtizedek óta a csúcson vannak, és bár rengeteg erőfeszítés rejlik a teljesítményük mögött, kifelé természetesnek tűnik, amit csinálnak. Ilyenkor csak abban reménykedhetem, hogy egy nap majd nekem is sikerül.

– Mi fogta meg a forgatókönyvben?

– Tudja, manapság nem sok ilyen alkotás készül Hollywoodban. Kevés a hasonlóan szép és őszinte történet, amely olyan emberekről szól, akikkel elbánt az élet, ám végül mégiscsak talpra állnak. A filmkészítésben mindig az a legnagyobb rejtély, hogy sosem tudod, mi hogyan fog mutatni a filmvásznon. Lehet akármilyen szép a történet, a leírt szövegből ugyanúgy készülhet csodálatos, mint nézhetetlen film. Csak akkor tudod, miben is vettél részt, amikor már elkészült. Amikor először láttam a kész művet, egyszerre éreztem örömet és meghatódottságot. Könnyek szöktek a szemembe, s valami rendkívül jó érzés kerített hatalmába. Nagyon emberi és nagyon megható történet, s hogy mindez a filmen is átjött, elsősorban a rendező, Lasse Hallström érdeme.

– Az Egy befejezetlen élet története elsősorban a megbocsátásról szól, arról, hogy hogyan tudunk magunknak és másoknak is megbocsátani. Mennyire igaz ez az ön életére?

– A filmünkben egy megvadult medve jelképezi a múltnak azokat a traumáit, amelyeket minden ember cipel, és amelyekkel mindenkinek magának kell megbirkóznia. Mindenkinek az életében van egy ilyen medve, mindenkinek tovább kell lépnie a múlt dolgain, túl kell élni árulásokat és tragédiákat, s meg kell birkózni a felgyülemlett keserűséggel és haraggal. Ez alól senki sem kivétel, én éppúgy nem, mint a többi szereplő.





– A megbocsátás mellett a félelem és a kiszolgáltatottság is fontos szerepet játszik a filmben. Voltak hasonló élményei?

– Ami a kiszolgáltatottságot illeti, talán a médiával szemben éreztem hasonlót. Hosszú ideje vagyok már a pályán, s ez idő alatt arra jöttem rá, hogy színésznőként a jó vagy rossz tapasztalat ugyanúgy hasznos lehet, azáltal leszel ugyanis jobb színész, hogy mindezeket beépíted a szerepeidbe…

– Milyen érzés volt egy olyan ikonnal együtt dolgozni, mint Robert Redford? Kislány korában kikért rajongott?

– Hihetetlen élmény volt. Tudja, anyám számára Robert Redford volt az abszolút csúcs, s most együtt dolgozhattam azzal a férfival, akit anyám egész életében istenített. Hogy én kikre néztem fel? Lássuk csak… a nyolcvanas években keményvonalas Madonna-rajongó voltam, aztán, ahogy teltek az évek, a példaképeim is változtak. Nagyra tartom és nagyon tisztelem például Jodie Fostert…

A teljes cikk a 10. heti, március 8-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.