A hét témája a Nők Lapjában: Vesztett helyzetből indultak, mégis esélyt kaptak a teljes életre, és megragadták a lehetőséget. Példák, akikről olvasva erőt meríthetünk, és hálát adhatunk. |
Kétéves volt, amikor meghalt az édesapja, és amikor a tragédia hatására édesanyja inni kezdett. Nyolcéves lehetett, amikor a nővére után, őt is állami gondozásba vették, mivel alkoholista anyja és erőszakos mostohaapja mellett nem maradhatott. A balatoni intézetben egy dolgot tanult meg: ő az esélytelenek közé tartozik, és csak magára számíthat, hiszen senkit sem érdekel igazán, hogy mi van vagy lesz vele. Tizennégy évesen mindezek ellenére úgy érezte, meg akarja találni az édesanyját. Már korábban is próbálta felvenni vele a kapcsolatot, de az nem válaszolt a hívásaira, így a szünetekre sem adták ki Anikót. Amikor végre megtalálta, néhány hétvégi találkozás után az asszony egyik napról a másikra eltűnt. Pár hónap múlva egy kórházban akadtak rá, halálos betegen. Kiderült, hogy a lakásuk elúszott, és azóta az anya vonatokban, aluljárókban húzta meg magát. Anikó mindennap bement hozzá, ápolta, segítette, ameddig tudta. Mivel pénze nem volt, a kollégium (ekkor már kereskedelmi szakmunkásképzőbe járt, és kollégiumban lakott) nevelői intézték a temetést. A lány ekkor döntött úgy, hogy új életet kezd, és megpróbálja előnyére fordítani a múltját.
 |
A másik fontos személy az ,,igazi Anyu, aki a férjem mamája. Náluk tanultam meg, hogy miként működik egy család, milyen érzés hazamenni. Amikor hozzájuk költöztem, nekem az is furcsa volt, hogy nem kell minden este kimosni a ruhánkat, hanem a szekrényből vesszük ki a tisztát másnap. Főzni, mosni, takarítani mind ő tanított meg, neki köszönhetjük a lakásunkat is. Leérettségiztem, volt rendes munkám, albérletem, de a saját lakás adta meg az utolsó lökést. Amikor már ez is biztos volt, akkor mertem egy kicsit lazítani, megnyugodni, hogy talán mégis sikerülhet. Nekem is. Volt mellettem egy olyan férfi, akire tényleg számíthattam, összeházasodunk, majd megszületett a kisfiunk, Dani. Ezeknek az embereknek köszönhetem, hogy nem süllyedtem le a mélybe, ahogy sok intézetis, hogy nem iszom, nem dohányzom, visszavárnak a munkahelyemre, és hogy tudok pozitívan tekinteni a jövőre. Persze mindez biztos az én hozzáállásomon is múlik, azon, hogy vidám vagyok, hogy képes vagyok meglátni a jót mindenben. Ez nem ment gyorsan, apránként változtam meg, apránként gyógyultak a sebeim, olvadt le a páncélom.
A témáról bővebben a Nők Lapja március 22-én megjelenő 12-es számában olvashatsz!
