Medveczky Ilonát a sors megtanította a lemondásra

Nagy pelyhekben hullott a hó, sűrű köd borult a városra, és fogalmam sem volt, hol az utca, a ház, ahová Medveczky Ilonához tartottam. Már tizenöt perces késésben voltam, de nem izgultam, mert eszembe jutottak a tanárom szavai: a Halak a legvendégszeretőbb és a legmegbocsátóbb szülöttek, akinek szolgálatkészsége és türelme határtalan. Ám a jellemzés másik fele kiment a fejemből, miszerint a Halak mindig, minden helyzetben ugyanazt várja el, amit ő ad. Ha ezt nem kapja meg, akkor mélységesen csalódottnak érzi magát, és amikor betelik nála a pohár, keményen megmondja a véleményét, és „helyre teszi” a másikat. Ahogy a díva ezt velem is tette.

– Mit képzel, hogy több mint negyedórát várat? – kiabált velem az egykori revücsillag, amikor kinyitotta a kertkaput. – Milyen vastag az arcán a bőr, hogy még csak ide sem szól telefonon, hogy késik? Páros lábbal rúgnám most ki, ha nem asztrológiáról, a horoszkópról beszélnénk! Egyébként milyen jegyű, hogy ezt meg merte engedni magának velem szemben?

– Kos vagyok – válaszoltam szégyenkezve, és azt kívántam, bárcsak láthatatlanná válnék.

– Akkor mindent értek. Szegény anyám is a Kos jegyében született. Ő volt az egyetlen ember, aki annyira ki tudott hozni a béketűrésből, mint most ön. Kislány koromban elkerültem otthonról, így ritkán találkoztunk, keveset beszéltünk, de a halála előtt megbékéltünk.





– Teljesen érthető, hogy nehezen jöttek ki egymással, hiszen a tűz és a víz találkozásáról van szó. Mindkét jegy képviselői rendkívüli érzelmi töltéssel rendelkeznek, és rendszerint azért találkoznak, hogy a Halak képes legyen gyakorolni az önfeláldozást, az alárendelődést, és ne oltsa ki a másik tüzét. Ha a tűz és a víz jegyű emberek együtt tudnak működni, akkor a legnagyobb és a legtartósabb értékeket hozhatják létre.

– Nem is az anyámmal, hanem az élettársammal való kapcsolatom miatt érdekes, amit mond. Ő is tüzes jegyű, Nyilas, akivel huszonnégy éve élünk egy fedél alatt, és aki mellett a sors megtanított a lemondásra. Amíg őt nem ismertem, addig azt hittem, hogy csak a test sanyargatása, az egész napi kemény edzés, a koplalás jelenti a lemondást. De a betegségének kezdete óta – ennek tizenhét éve – tapasztalom, hogy a szolgálatnak milyen sokféle formája van. Amióta Richárd egészsége hanyatlásnak indult, nincs munkám, nem táncolok a színpadon, nem dúskálok a pénzben, a rajongók nem öntik már a kádamat tele pezsgővel és vörös rózsával. A nap huszonnégy órájában róla gondoskodom, megpróbálom beosztani kettőnk nyugdíját, és igent mondok olyan felkérésekre, amelyek a megélhetésünket szolgálják. Például ételkiszállító céget reklámozok, kettőnk mindennapi ebédjéért cserébe.

– Hogyan ismerte meg az élettársát?

– A tévé elnöke volt, aki odaítélte nekem a televízió nívódíját. A díjátadón találkoztunk, ahol nem annyira a megjelenése volt a vonzó, hanem a beszéde. Volt valami a hangjában, ami ismerősen csengett. Mintha ezt a hangot már hallottam volna nagyon régen, és ettől úgy éreztem, időtlen idők óta ismerjük egymást.





– Ha a díjátadó előtt beszél egy asztrológussal, aki azt mondja, hogy most találkozik azzal az emberrel, aki hivatalosan elismeri, kitünteti önt, azért, hogy cserébe évek múlva ápolja őt, és aki mellett a csillogás helyett az áldozat szerepét játssza el, hogyan dönt? Belemegy a kapcsolatba?

– Nehéz erre válaszolni, de azt hiszem, akkor is igent mondok. Mert a táncon kívül másba ritkán voltam szerelmes, mélyen a szívemmel kevés férfit szerettem. Talán azért, mert akik engem akartak, azok nősek, döntésképtelenek vagy stílustalanok voltak. Akikre pedig én vágytam, azok nem mertek hozzám közeledni. Richárdba nem voltam szerelmes, ő mégis más volt. Négydiplomás, három nyelvet beszélő, hatalommal, nagy befolyással bíró, férfias megjelenésű férfi, aki bírta a tempót velem. Ő volt az egyedüli az életemben, akitől szerettem volna gyereket, de bármennyire akartam, és elkövettem érte mindent, mégsem jött össze.

A teljes cikk a 12. heti, március 22-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.