 |
Persze, mi van? válaszoltam nyugodtan, mert a hangján éreztem, hogy nincs baj, csak tényleg bizalmas dologról van szó.
Rudi Zolinál (az MTV elnöke A szerk.) voltam, és felajánlotta, legyek én a brüsszeli tudósító. Mit gondolsz?
Tényleg, mit is gondoltam volna? Azt biztosan nem, hogy egy hónapra rá Brüsszelbe költözik, és feje tetejére állítja az életét, műsorvezetőből újra riporter, feleségből újra lány lesz, majd szélsebesen édesanya. Azt viszont tudtam, hogy szakmailag ez a legjobb, ami történhet vele, ezért nem sokat töprengtem a válaszon. Gratuláltam, és azt tanácsoltam, hogy ha nincs semmi akadálya, mindenképpen vágjon bele.
2004 tavasza volt. Ami most különösen fontos: még csak április, az uniós csatlakozás előtti hetek. Ha valamikor izgalmas feladatnak ígérkezett Brüsszelbe indulni tudósítónak, hát ez az volt. A csatlakozás napján még itthon dolgozott, de már készült a tudósítók számára még izgalmasabb eseményre, a uniós parlamenti választásokra. Lényegében egyedül, nyakában egy új várossal, idegen munkatársakkal és a közszolgálati hírműsorokba vágyó, Brüsszelbe sereglő magyar politikusokkal. Kihívás, épp ezért neki való. Krisztát, úgy látszik, az akadályok hajtják előre, amitől más visszafordul, az őt annál inkább érdekli.
Hamar eldöntötted, hogy igent mondasz?
Szerencsére tényleg nagyon kevés időt kaptam a válaszra. Már eddig is nagyon sok nehéz döntés volt az életemben, például, amikor a családias TV3-tól az RTL Klubhoz mentem. Ráadásul sokan felhúzták a szemöldöküket, nem értették, hogy a Híradó műsorvezetői állását miért adom fel egy jóval kevésbé látványos, és több munkával járó tudósítói posztért. Egyébként számomra egy pillanatig nem volt kérdés, hogy elmegyek, de ha több időm lett volna, lehet, hogy meggondolom magam.
Kriszta a rendszerváltás után nem az első hullámban lett újságíró. Nem akkor, amikor szinte bárki besétálhatott egy szerkesztőségbe. S minél fiatalabb volt, annál könnyebben kapott munkát. Az ő évfolyamában már sokan végeztek az ELTE médiaszakján, és akkortájt indultak a mára évente ezernyi újságírót termelő kommunikációs tanfolyamok, főiskolák is. Kriszta angol szakos is volt, így elsőre a budapesti angol nyelvű lapoknál, a Budapest Sunnál és
a Budapest Business Journalnál dolgozott. Hirtelen nyílt ki számára a világ, bekerült a Budapesten élő britek és franciák társaságába. Barátja is egy angol fiú volt, akivel hónapokat töltött külföldön. Ekkoriban ismertem meg, és nem gondoltam volna, hogy Magyarországon marad. Biztos voltam benne, hogy Angliában vagy Amerikában fog dolgozni.
Riport hipnózisban
Tóth Kriszta, RTL Klub, Budapest ezt a mondatot viccből, TV3-as riporterként mondta ki először. 1999 ősze volt, az RTL parlamenti tudósítója voltam, és az alsóházi társalgóban futottunk öszsze. Pontosabban eléggé unatkoztunk, ez sajnos együtt jár a politikai újságírással. Sokat kell várni, és sokszor a semmire. Szóval unatkoztunk, én szokás szerint a kamerával játszottam, Kriszta a kamera előtt bohóckodott. Titokban felvettem. Nem tudta, hogy mellesleg új kollégákra is vadászom.
Emlékszel arra, amikor ezt a lekonferálást mondtad?
Igen, és arra is, hogy nagyon jó kedvünk volt, de már kifogytunk a témából. Aztán elkezdtünk viccelődni a kamera előtt. Az viszont meglepett, hogy később erre hivakozva hívtatok be az RTL-be, tényleg nem gondoltam, hogy ez nem csak bohóckodás lesz.
Az Este című késő esti magazinban kezdett, nem valami jól. Mindenki bakizik mondják, de sokat bakizni nem lehet. Tudtuk, hogy a főnökei türelmetlenek. Többen szóltunk neki, de a legfontosabb az a beszélgetés volt, amelynek során Bárdos András megkérdezte tőle, hogy pontosan mit akar csinálni, mi a megoldás szerinte. Kriszta úgy érezte, hogy ha kemény határidőt állít fel, az megfelelő nyomás saját magának.
Kért két hónapot, és azt mondta, ha nem lesz tökéletes, magától abbahagyja. A következő hetekben folyamatosan gyakorolt, minden nap volt beszédtanárnál, kialvatlanul jött reggel dolgozni. Az eredmény közismert, egy évre rá már főműsoridőben is vezette a híradót, elsősorban hétvégén, Kurucz Péterrel.
Ekkortól lettél D. Tóth Kriszta, ugye?
Igen, Tóth Krisztina költő és műfordító miatt. Nagyon tisztelem őt, ráadásul én később kezdtem dolgozni, így nem volt kérdés, hogy nekem kell kiegészítenem a nevem. A D betű a gyerekkori becenevemből jön.
Eddig 2000 őszéig a riporterkedés volt az első. A híradó volt az alap, főként gazdasági és egészségügyi témák, de a legemlékezetesebb anyaga az Aktákban ment le. Riporter, hipnózisban. Ilyet addig tényleg nem láttam. Krisztát a kamerák előtt hipnotizálta egy pszichológus. Azt látom, hogy a jó riporterek egyszer a karrierjükben csinálnak valami extrém dolgot. Van, aki háborús övezetbe utazik, van, aki bungee jumpingol kamerák előtt bemikrofonozva. A hipnózis nekem Krisztánál ilyen volt. Teljes kiszolgáltatottság egy jó sztori kedvéért.
Tényleg hipnózisban voltál?
Igen, de ez azért nem volt ilyen egyszerű. A hipnoterápia több alkalomból áll, én már harmadszor voltam, amikor a kamerák is ott lehettek. Igazából nem terveztem, hogy magam is kipróbálom, de a terapeuta, akivel forgattunk, azt kérdezte, hogy milyen alapon csinálok a hipnózisról anyagot, ha nem éltem át. Úgy éreztem, igaza van. És tényleg, azt hiszem, így sikerült egy kicsit másfajta, igazán hiteles történetet megmutatni a nézőknek.
A beszélgetés folytatását a Nők Lapja Évszakok áprilisi számában olvashatja el.
