Kedves Soma!
Elég későn kerültem közösségbe, és van egy igen különös természetű nővérem, aki együttélésünk 18 esztendeje alatt azt sulykolta belém, hogy én hülye és buta vagyok, és számtalan alkalommal megszégyenített társaságban. Sajnos ennek még most is iszom a levét, és emberek között nemigen merek megszólalni, ha hozzám szólnak, rögtön zavarba jövök és lángol a fejem. Bizonyos szituációktól annyira tudok rettegni, hogy alig tudok megszólalni, és végig attól félek, hogy mikor fogok zavarba jönni. Ha a nővéremhez hasonló temperamentumos személlyel kerülök egy társaságba, akkor teljesen végem van.
Egyébként én “normális” családi életet élek, férjjel, gyerekkel, a nővérem meg nem találja a helyét az életben, képtelen hosszú távú kapcsolatokat létesíteni.
Annyira szeretném elűzni ezeket a negatív gondolatokat, de sajnos nem megy…
Jártam már szakembernél is, mert munkám során igen zavart ez az ún. szociális fóbia, de Xanaxon kívül mást nem tudtak ajánlani. Úgy gondoltam, hogy hosszútávon ez nem jelent megoldást, és talán természetes módszerekkel is lehetne megoldást találni a problémámra, ezért elkezdtem a pozitív gondolkodás témakörben irodalmat keresgélni, valamint jógázni, vitaminokat szedni és próbáltam kiűzni a negatív gondolatokat a tudatalattimból. Mintha enyhe javulást tapasztalnék….
Szerinted létezik a problémámra természetes megoldás? Te mit tanácsolnál nekem?
Köszönöm szépen a válaszodat előre is!
Emese
Kedves Emese!
Persze, hogy létezik természetes megoldás! Az a “szakember”, aki pedig a te problémádra Xanaxot írt föl, és mást nem tudott ajánlani, szégyellje magát! Jobb lenne, ha az ilyenek nem praktizálnának, mert úgy szakmailag, mint emberileg a legfontosabb dolgot veszítették el (ha ugyan valaha is volt nekik): a lelkiismeretüket! Az ilyen “gyógyító” lelkiismeretlen, empátia nélküli ember, akit igazából már nem is érdekel a másik! Akkor ne foglalkozzon emberekkel! Ha már kiégett, és ennyire nem érdekli a valódi segíteni akarás, akkor jobb, ha olyan munkát választ, ahol nem kell emberekkel dolgoznia!
Sajnos, amit a nővéredről leírtál, nagyon szomorú történet… Biztos nagyon sok baja lehet magával, hogy még a saját testvérét sem tudja elfogadni, szeretni, sőt évekig energia-vámpírként alázott és nyomott le téged. Az emberek közti energiaszerzés legprimitívebb formája a másik leuralásából, megalázásából szerzett energia. Bizonyára nem is sejti, hogy ezzel nemcsak neked, de önmagának is rengeteget ártott! (Ismerjük az “adva kapsz” és a “ki mint vet, úgy arat” törvényét, miszerint mindazt, amit szántszándékkal másnak okozunk, többszörösen kapjuk vissza…)
Lelke mélyén (mert a kimondáshoz nagyon nagy bátorság kellene) ezt ő is pontosan érzi, úgyhogy bizonyára nincs nyugalma. Ha te bölcsességre szeretnél törekedni, akkor nemcsak miatta, de magad miatt is meg kell bocsátanod neki!
Azt írod, hogy: “együttélésünk 18 esztendeje alatt azt sulykolta belém, hogy én hülye és buta vagyok és számtalan alkalommal megszégyenített társaságban.” Az ilyen emberre azt mondjuk, hogy gonosz, hiszen szándékosan rosszat tesz a másikkal. Én viszont azt gondolom, hogy a gonoszság egyfajta patológia. Vagyis mentális defekt, lelki betegség. Egy lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott ember ilyet zsigerből nem tesz a másikkal. Így nem csodálom, hogy ő nem képes hosszú távú kapcsolatot létesíteni. Szegényke! Neki kellene igazából kezeltetnie magát.
Azt gondolom, az lenne az igazi gyógyulás, ha – miután megerősítetted magad – lenne erőd rajta is segíteni. Eléállni, és őszintén elmondani neki mindazt, amit nekem is. És azt is, hogy megbocsátasz neki. Hiszek a “ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” tanításában. Ha ezt meg tudnád lépni, olyan erkölcsi magasságokba emelkedhetnél, ahol a saját önbecsülésedből és adni tudásodból kapott erő vastagíthatná a te belső tartóoszlopod.
De persze előbb magadat kell helyre raknod! El kell hinned, hogy értelmes, értékes, szeretetre méltó ember vagy. Hiszen az is vagy! Nem a butaság süt a leveledből, hanem az érzékenység, értelem és alapvető intelligencia, hiszen voltál olyan nagyvonalú, hogy te nem mentél le a nővéred szintjére, és nem ócsároltad őt a levélben! Nyilván tiszteled és szereted a férjedet, gyermeked apját, és nem feltételezed róla, hogy gyereket vállalt volna egy buta és debilis nőtől.
Persze nyilván hiába tudod mindezt, a mélyben ott vannak a sérülések. Amiket viszont nem kell egy életen át cipelni, hiszen azért vannak a valódi gyógyítók és módszerek, hogy ezektől megszabadulj!
Az említett adás után Istvánnak megmutattam egy nagyszerű kineziológiai önbizalomerősítő gyakorlatot, amit most neked is átadok (és természetesen mindenki másnak, akinek erre szüksége van). Én magam 11. éve rendszeresen használom, hiszen egy előadóművésznek frekventáltan szüksége van rá.
| Ez az egyszerű gyakorlatsor arra épül, hogy a test azon pontjait és meridiánjait (energiapályáit) aktiválja, amik kifejezetten az önmagunkba vetett bizalomra hatnak erősítőleg. Tehát: ülsz egy széken, és két kezeddel megkeresed a lábszáradon hátul az ún. Achilles-ín részt. Ezt 10-szer “megcsipkeded”. (Én úgy szoktam, hogy betámasztom a hüvelykujjamat, és az Achilles-ín érintésével a többi ujjat “rápattintom”.) Ezután a térdhajlatok következnek – mindkettőt 10-szer 10-szer a kéz-éllel finoman megütögeted. Végül a harmadik gyakorlatsor jön, amit én “vonatozásnak” hívok. Egyik kezed ráteszed a válladra, a másik kezed ökölbe szorítod, és intenzív vállkörzéssel 12 kört írsz le előre, majd hátra. Érezd, hogy az egész váll-részt alaposan átmozgatod! Ezután csere, és megismétled ugyanezt 12-szer előre, majd hátra a másik oldalon is. Mindez két percedbe kerül. Még intenzívebben hat, ha kéred is: “Kérlek, Uram (vagy Felsőbb Erő, ahogy te nevezed) – add, hogy higgyek és bízzak önmagamban, és növekedjen az önbizalmam”! Hiszen – már annyiszor írtam – a “kérjetek és megadatik” működik! |
 |
Egy bensőséges és jól működő pszichodráma csoportban ugyanis épp azzal szembesülnél, amitől félsz: kinyílni egy közösségben! Tudod jól, hogy a félelem addig fal minket, amíg nem szedjük össze az erőnket, hogy szembenézzünk vele! (Már egyszer eldicsekedtem az NLCafén, hogy én úgy gyógyítottam meg a tériszonyomat, hogy 30 évesen beiratkoztam ejtőernyős tanfolyamra, és ugrottam néhányat.) Én huszonéveim elején jártam pszichodrámára, nagyszerű önismereti és öngyógyító módszernek tartom! Mindenki azért van a csoportban, hogy valamilyen problémáján dolgozzon, így mindenki egyenrangú. Fantasztikus érzés a jelenlétünkkel segíteni másokon, érzed, hogy ettől te is gyógyulsz, és ahogy a figyelmedet, megértésedet, empátiádat odaadod másnak, úgy kapod vissza a többiektől! Egy igazán jól működő pszichodráma csoportot a maximális egymásra hangolódás, elfogadás, és megértés jellemez. És ahogy a másik sérüléseit megérted és elfogadod, úgy jutsz közelebb a sajátod feldolgozásához is!
Tudod, drága, valamennyien sérültek vagyunk. (Egyetértek Szondy Lipóttal, aki szerint nincs ún. “normális” ember.) Ami fontos, hogy ezt hogy tudjuk kezelni, és egyáltalán fölismerjük-e, és akarjuk-e “kezelni”?
Neked duplán, triplán fontos, hogy tudatosan is foglalkozz magaddal és segíts magadon, hiszen férjed, gyermeked van, és értük is felelősséggel tartozol! Rudolf Steinernek van egy olyan mondása, miszerint: “beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt!” Ugyanis a gyerekek mint a szivacsok szívnak be mindent magukba, megérzik, leveszik az elfojtásainkat, sérüléseinket, rezgésünket, akaratlanul is lemásolják, és részben belőlünk építik föl magukat. Ahogy magadat építed, úgy fogod a gyermekedet is építeni! Úgyhogy hajrá, Emese, ne késlekedj, már elindultál az úton, nem fordulhatsz vissza! Nem hárítgathatsz a nővéredre, rajtad a sor! Kívánok neked sok-sok erőt, hogy visszavedd azt, ami a tiéd!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
