Az élet minõsége

Kiválasztottam a számomra épp legkívánatosabb filmet, ő sosem jelentett be ellenvéleményt, odamentünk, előadás előtt kaptam egy málnaszörpöt, szünetben egy elképesztően ropogós sós perecet is, megtekintettük a szórakoztató filmalkotást, utána sietve elmentünk még az Oktogonra, hogy beüljünk az Abbázia kávéházba. Itt ő ismét megkérdezte, mit parancsolok. Habos kakaót parancsoltam, nagy adag tejszínhabbal, cukros brióssal. Néhanapján kísérleteztem kaszinótojással is, vagy tétován egy kis franciasalátával, de a habos kakaó a brióssal, aminek a fonott kalapjára a kristálycukor barnásan még rá is volt olvadva, felülmúlhatatlanul pazar lakomának tetszett. Az is volt.
S aki számomra biztosította, az egy igazi tündér.
Ezzel a csütörtöki rítussal, szavak nélkül avatott be annak a titkába, mire és hogyan kell költeni a pénzt ahhoz, hogy annyi mindig legyen, amennyi kell.

Bérkaszárnyában lakott

Sötét, kicsi lakásban, század eleji, de hófehér bútorok között. Így aztán nem is volt olyan sötét mégsem ott. A konyhában, mely egy pókhálókkal fenyegető lichthófra nézett, a kopott lábasokon és bögréken kívül nemigen volt más.
Szegénység volt csak benne és ragyogó tisztaság.
Nála ettem először tömbzsíros kenyeret, sós vöröshagymával és kalocsai édes-nemes paprikával meghintve. Meg aztán kétliteres befőttes üvegekben eltett, pépesre főzött, tükörsimára kevert, vérvörös hecsedlilekvárt, amelyet ma már csipkebogyónak mondanak, de olyan az íze is aztán. Ám az Erzsié olyan volt, hogy most, csak rágondolva is erősen összefut a szájamban a nyál. Uborkát is kovászolt ötliteres üvegekben, nagy karaj kenyerekkel élesztve, sok fokhagymát dugdosva közéjük. Ősszel az üvegek serege a sárga keramittal kövezett gangon bugyborgott a napon! Egyszer borzasztóan szomjas voltam – egy sokat szaladgáló kisfiú tikkadtan szomjas tud ám lenni –, és amikor illedelmes vendégként megkérdeztem, nem kaphatnék-e egy-két pohár vizet, azt mondta: ha rám hallgatsz, drágám, most nem pohárból iszol, hanem meghúzod a konyha sarkában, a kőre tett uborka levét.
Aki nem ivott még effélét, nem kegyeltje a sorsnak. Nem valószínű, hogy tudja, mi a jó. Létezik olyan ital, amely nemcsak a szomjunkat, de még egy kisgyermek boldogságszomját is hatékonyan oltja.
Vannak, akik ismerik a készítése titkát.

Megkérdeztem egyszer

Mert nem bírtam tovább: – Erzsi, te nem dolgozol. Özvegy vagy, állástalan, cukorbeteg, magányos. Hogy lehet, hogy neked mégis mindenre futja?
– Hallgass ide – mondja –, ehhez most neked el kell árulnom egy titkot. – És közelhajolt, úgy suttogta bele a fülembe:
– A Rózsi negyven éve minden hónapban felad a címemre egy vastag levelet, és a papírok közé csúsztat vagy egy ötdollárost, vagy két-három egyeset, mikor, mennyit tud nélkülözni szegény. Mosogat egy buffalói szállodában. De jó testvér. Én meg kiadom a konyha melletti szobát, és abból fizetem a rezsit. Azt meg, amit a Rózsi küld – összedörzsölte a tenyerét, kacagott –, elszórom. Azt veszek rajta, ami eszembe jut. Meg ami jólesik. Régen anyádat vittem moziba, most már tégedet. Szóval, reálisan gondolkodom.

Ez a reális gondolkodás

Hosszú életet élt, de én egyetlen pillanatra sem láttam boldogtalannak. Minél felnőttebb lettem, annál többször jutott eszembe az ő tanítása, hogyan kell élnie annak, aki nem akar eltűnni a gondok felhői közt.
Még valami fontosat tanultam tőle.
Ahogy a mozikban megjelentek a reklámok, megfigyeltem, hogy ő, aki egyébként is hajlamos volt a mozi sötétjében, olykor már a Heti Híradó vetítése közben elaludni, és ha a szünetben fel is ébredt még, hogy perecet vegyünk, mert azt ő is enni akart, az első reklám láttán újra álomba szenderült, ámbár előtte szertartásosan odavetette: – Drágám, a nagyfilmre már feltétlen ébressz fel!
Egyszer, mikor a lábam kalimpálva megjegyeztem, milyen buta ő, hogy elalszik pont a jó finom reklámok előtt, nagy szemekkel rám bámult: – Miért nézném? Amit reklámoznak, azt nem szabad megvenni. Onnan lehet tudni, hogy valami baj van vele. Láttál te már sült gesztenye reklámot? Frissen sütött libatöpörtyű reklámot? Rózsadombi lakás reklámot?
S aztán a nagyfilmeket is végig aludta.
Kivéve, mikor én nagyokat kacagtam. Attól ő felébredt, és mivel rendszerint átaludta az előzményeket, hát a mozi végéig csak csodálkozott. Többet nézett engem, mint a filmet. Ő azon nevetett őszintén és teli szájjal, hogy én hogyan tapsolok, ugrálok a székem előtt, netán a székemre állva, hogy időről időre úgy kell visszarángatni az előttünk ülők fejéről vagy nyakáról egy-egy Mágnás Miska vagy Állami Áruház vetítése során. S mikor hazaértünk, jelentette a szüleimnek: – Ma nagyszerű filmet láttunk. Ötödször is jó volt! Annyit nevettem rajta, mint már régen.
Mindannyian tudtuk, talán őt kivéve, valójában rajtam nevetett.

Számomra ő a példa

Erzsi tanítása olyan mély és alapvető, és szerintem titokzatos is – még ma sem értem minden ízében, azt hiszem, jóllehet sok évtizede gondolkodom rajta –, hogy csak az adódó félreértéseket oszlatnám el, végezetül. Erzsi az életével nem azt tanította, hogy az ember mások nyakán éljen. Sokkal inkább az ő nyakán éltünk mi, akik adakozó nagylelkűségének ajándékait élveztük, egy-egy negyedszázados albérlőjével együtt, akikre ő naponta, magában énekelgetve főzött, mosott, vasalt. Azt sem gondolom, hogy szegénynek kell lenni a boldogsághoz. Ugyan. De nem szükséges gazdagnak lenni hozzá. A boldogság nem pénzkérdés.

A jó nem kapható

Azt úgy álmodja meg az ember, ahogy a háziasszony azt, hogy ma tejfölös krumplilevest főz az urának. De ha parancsra csinálja, nem tudni, kinek, tisztázatlan előzmények után, és rossz lélekkel, nem állok jót azért a levesért. Még akkor sem, ha a Ritz főszakácsa készíti el. Az élet minősége a lélek ihlete. Ami nincs a szívedben, azt hiába keresed a pénztárcádban.