Farkasházi Réka: „Eltévedtem…”

Közben minden gesztusa arról szól, hogy ez a lassan lopakodó tavasz (talán) a rendcsinálás évszaka lesz.

– A találkozásunk előtt többen győzködtek arról, hogy csak azért akarsz velem beszélni, mert szükséged van a „sajtójelenlétre”.  Mert a körülötted dúló – bulvárlapok által roppantul kedvelt – vihar előre megtervezett, és az a célja, hogy a figyelem rád irányuljon. Mit szólsz ehhez?

– Jaj! Én is hallottam már ilyesmit, és ha jókedvem van, legyintek, ha rossz, akkor kétségbeesem. Szerinted létezik olyan színésznő, aki „játszásiból” érkezik heteken át sírástól dagadt szemmel egy számára fontos próbasorozatra? Lefogy valaki – jókedvében – negyvenhat kilóra? El tudod képzelni, hogy olyan sajtójelenlétre vágyom, amelybe az is „belefér”, hogy két oldalon át elemezzék – pszichológus és jogi szakértő bevonásával –, hogy alkalmas vagyok-e a kisfiunk, Beni nevelésére? (Élni se tudnék nélküle, és a férjemnek esze ágában sincs elvenni!) Örül annak normális nő, ha titokban lefotózzák – kibőgött szemmel? Azt meg felelősséggel állítom, hogy a mai napig egyetlen lapnak sem nyilatkoztam az utóbbi hónapok eseményeiről (minden újságírótól időt kértem) – csak a Találkozásoknak meg a Fókusznak adtam interjút –, az írott sajtóban (mármint a bulvárban) mégis hosszan taglalták a házasságunkat, a fiunk sorsát.





Amúgy nem akarok titkot csinálni abból, hogy magam kértelek erre az interjúra, hogy őszintén beszélhessek – hogy ne gondoljanak az emberek őrültnek, aki „csak úgy” elhagyja a férjét, aztán meg a szeretőjét –, hiszen tudom, hogy a Nők Lapjában az jelenik meg, amit mondok.

– Általában akkor tudunk kikapaszkodni a gödörből, ha nem mások hibáit elemezzük, hanem a sajátjainkat. Te mit rontottál el?

– Akkor kapaszkodom kifelé, mert mostanában csak ezen gondolkodom. Épp azért döntöttem úgy, hogy kettesben élek a kisfiammal, mert rendet akarok tenni magamban. Mit rontottam el? Valószínűleg minden bajnak az a gyökere, hogy gyerekkorom óta mániásan vágyom a boldogságra. Csakhogy mostanában nagyon eltévedtem a hozzá vezető úton… Pedig két évvel ezelőtt – Beni születésekor – végtelenül boldog voltam. A szülés érlelt felnőtt nővé, és anny



i szeretetet kaptam a férjemtől, amennyire vágytam… 
Aztán jó néhány hónap múlva, amikor Deutsch Anita esküvőjére készültünk, váratlanul rosszul lettem. Mentő, intenzív osztály, pánikroham. Emléknek is iszonyat (erről még soha nem beszéltem). Nem tudtam, életben maradok-e, nem tudtam, mi lesz Benivel, a mellem feszült a tejtől, közben a férjem ideges volt a rengeteg munkája miatt… Ezután a pszichológus apósom kezelt minden áldott nap. Végtelenül hálás vagyok neki a gyógyulásomért! Egy hónap után voltam képes arra a különleges „produkcióra”, hogy egyedül eljussak a sarki boltig…

– Mi volt az ok?

– A pánikbetegség – legalábbis az a fajtája, amelyik nekem volt – általában önbizalomhiányra vezethető vissza. Én akkorra elvesztettem a hitemet: a testemben, a lelkemben, a tehetségemben. A férjem egy neves könyvkiadó szerkesztője, egyetemen órákat ad, PhD-zik, és hiába ismertük-szerettük egymást tizenhét éves korunk óta, én egyre kevesebbnek éreztem magam mellette. Azt gondoltam, hogy az ő elit társaságába nem illik bele egy szappanoperában játszó „nappali színésznő”, akinek művészileg értékelhetetlen a ténykedése…





– Közben büszke voltál arra, hogy játszol egy szappanoperában.

– Arra voltam büszke, hogy olyan produkcióban szerepelek, amit milliók néznek! Nem gondolom, hogy e műfaj szégyellnivaló. Láttam már nagy színházakban nagy művészeket „negyedgőzzel” játszani, szerintem az cikibb, mint egy szappanopera. Aztán, amikor férjemnek egyre több lett a munkája, úgy éreztem, már nem azt a támaszt jelenti, mint régen, közben nem vettem észre, mennyire szeret, milyen fontos neki a család, szóval értünk is csinálja… Hazajött időben, de szüntelenül dolgozott, én csak azt láttam belőle, hogy fenn ül a galérián, a számítógép előtt. Közben arra vágytam, hogy szeressen, becsüljön a kisfiunkért, a munkámért, a két diplomámért, mindenért… Önző voltam? Tán mindketten azok voltunk. Viták, veszekedések, könnyek – nem Beni előtt, erre vigyáztunk! -, közben ott volt a közelemben Kristóf (Németh Kristóf, a sorozatbeli testvérem), aki már régóta nem csak barátjának érzett. Végül jött egy pillanat: miért ne hagyjam, hogy ő több legyen, mint barát? Tudtam, hogy nem szabad, hogy baj lesz, mégis…

A teljes cikk a 13. heti, március 29-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.