Légy sebezhetõ!

Vagy, ha mégis, nem mutatják. Együtt nevetnek azzal, aki a képükbe kacagva megalázza őket. Azt hiszik, okosak. A lúdnál is ostobábbak. Aki lenyeli a bánatát, az sűrűbben megbetegszik, olykor hamarabb kerül a koporsóba is, mint aki nem átall zokogni, olykor heteken át őrlődni, ha valakinek sikerül olyasmivel meglepnie, ami sajnos, igaz. Ami újság, friss tudás: ijesztő. A csecsemők tudják ezt.

Sebezhetőséged tanulópénz

A magunkra vonatkozó tudatlanság könnye a legkeményebb pénz. A szenvedés gyémántjából verik. Azt a tudást veszed meg rajta, hogy képes légy változni a külvilág valós jelzései nyomán, bármennyire fájdalmas is ez a változás. Illetve, amikor megbizonyosodsz magadban róla, hogy a sértés csak sértés, vagyis igaztalan, akkor néhány magányos, fojtott kiáltással tudd le a rágalom szülte fájdalmat, s többé ne törődj vele azután. A szenvedés vállalása nélkül egy férfi sem tanulhatja meg, mi a különbség a sértés és egy kellemetlen, mert számunkra ismeretlen, holott ránk vonatkozó igazság között.

A sértés értéktelen, mert üres

Amíg nem nőttél fel lélekben, valótlansággal épp annyi szenvedést lehet okozni neked, mintha kissé tapintatlanul, egy rád vonatkozó és igaz, ámbár a számodra ismeretlen tényt vág az arcodba akárki. Az ilyesmit nem lehet tapintatosan csinálni. Akkor nem ébredsz fel.
Legalább három, ha nem négy évtizedet töltöttem el azzal, hogy haragudtam azokra, akik önmagamról ijesztően igazat mondtak, meg azokra is, akik alaptalanul bántottak. Tanultam belőle. Olvasóm, én képzelt gyermekem, téged is tanítottalak már, hogy ha bántanak, jusson eszedbe: lehet a bántás mégoly igazságtalan, kell lennie benne egy tökmagnyi igazságnak is.
Különben nem sértene.
De mikor e tökmag igazságnak az icipici értékes belsejét megrágtad, a héját már ki kell köpnöd, s felindulásod energiáját valami értelmes munkába fektetned, netán egy szenvedélyes ölelésbe. Sértés miatt szenvedni szükségtelen. És kerülendő is, mivel az a gonoszaknak prezentált mulatság.

Az igazság sebez

Akár a kertész ollója, mikor a szőlőt metszi. Rilke, a nagy osztrák költő írta a megsebzett tő kicsorduló nedvéről: sír a szőlő. De hagyja magát megmetszeni. Nagy jó születik annak a sebnek a nyomán: egészségesebb gyümölcs, szebb termés.
Ha tudod, hogy ismerkedésed önmagaddal egy életen át tart, nem itatod az egereket semmiségek, aljasságok (a kettő ugyanaz) miatt, arra nincs időd. De igenis megálljon a kezedben a toll vagy a tű, ha valami kínosan újat hallasz magadról! Ezt onnan tudod, hogy a belső hang azt mondja: igen. Ez nem rágalom. Ez így van.
Az sem baj, ha napokig nem tudsz napirendre térni a magadról szóló rossz hír felett. Minél nagyobb gyakorlatot szereztél az önmagadhoz való őszinteségben, annál rövidebb ideig kínlódsz majd, meglátod. Nincs mit szégyellni azon, ha igazi tudás csap le rád. A megrendülés könnye csordul ki ekkor, és az a memóriádba bevési a tapasztalatot. Az igazsággal szembesülni emlékezetes. Évek múltán is emlegetni fogod, hogy ami oly erős fájdalmat okozott, friss tudás hírnöke volt.

Aki sebezhető, még eleven

A sebezhetetlen lélek jeges és kemény. Megöregedett. Akad, aki már fiatal korára megszólíthatatlan, mert szenvedésképtelen. Segíteni rajta nehéz. Nagy bajban van. Csak arra számíthatunk, hogy magára ocsúdik előbb-utóbb. Ennek jele az lesz, hogy fájni fog az élete, ahogy van. De annyira fáj, hogy már derengeni is kezd előtte, miért. Mert neki régóta minden mindegy. Aki én vagyok őbenne, annak viszont nem mindegy. Az én szava, ha meghallják, helyreigazít.

Az igaz fáj a legjobban

Azért fontos ismerni magunkat, hogy az ne fájjon, ami nem igaz.
Ami ellenben igaz, nem baj, ha fáj. Ezt kell megtanulni. Attól többek leszünk. Képesek vagyunk belátni, hogy talán már évtizedek óta nem jól csinálunk valamit, sose csináltuk jól, már anyánk se tudta – ebben a pillanatban előreléptünk. Aki rájön, hogy lábujjhegyen biciklizni sokkal kevésbé fárasztó, mint talppal nyomni a pedált, holott ez a tény nem épp magától értetődő, szégyenkezik, ha ezt húszévnyi boldogtalan kerékpározás után tudatja vele valaki, persze kíméletlenül, hogy is másképpen. (Szándékosan választottam ezt az érzelmektől mentes hasonlatot.) Különösen fáj, ha mindeddig azt hitte, marhára tud kerékpározni. Hát most szomorú lesz. De csak egy darabig. Azután gyorsabb. Mert messzebb jut naponta.

A jó szomorúságnak világos az oka

Az tanít. Mind ritkábban követjük el a hibát, hogy talppal nyomakodjunk, de mást sem nevetünk ki emiatt. Mi is eleget szenvedtünk, amíg így vagy úgy rájöttünk a biciklizés nyitjára. Hanem, amikor lelki vagy jellembeli „tökéletlenségünkön” sehogy sem tudunk segíteni, annak gyanúsnak kell lennie. Valószínűleg olyan vád ellen próbálunk védekezni, amely vagy nem igaz, vagy nem elég pontos, vagy nem belülről jövő. Valakinek, külső vagy belső „jóakarónknak” ilyen-olyan „jó tanácsa” csak. Védtelenek vagyunk a tanácsokkal szemben. Meg sem tudjuk különböztetni a sértéstől. Nem ismerjük magunkat. Ez teszi az embert kiszolgáltatottá.

A sebezhető ember változni képes

Neki nem mindegy, tévedésben él-e. Az sem érdekli, mekkora fájdalommal jár megtudni, ha úgy van. Ezért nem szégyelli a könnyeit, és nem acsarkodik azokra, akik ráébresztik a valóra. Még azokra sem, akik alaptalanul sértik meg, aztán rendszerint úgy tesznek, mintha észre se vennék. Nem üt vissza nekik, de nem is segíthet rajtuk, az nyilvánvaló. Ha volna sírnivalója, hát ez volna az. Mert aki sebezhető, tisztában van vele, hogy a világ csupa seb. Én vagyok a felelős mindannyiunkért. Rajtam múlik, szembenéz-e a világ azzal, ami van, vagy csak zokog. Az önző sírva szereti magát a tükörben, míg az érzékeny ember nem felejt el rámosolyogni magára, ha tud – és a másikra éppúgy.
A sebezhetőség csupa tudás.