2. kép. Ötvös Csöpi a próbafülkéhez lopakodik. Megpróbálja Sándor Mátyás grófnak álcázni magát, de a vásárló csinos lányok között zavarában eltéveszti a szerepet, és úgy tesz, mint Baradlay Ödön A kőszívű ember fiai tajgajelenetében. Hamis a baba! Többen összesúgnak mögötte, az egyik vásárló a táskájába is nyúl, noteszt vesz elő, és megszólítja: adna egy autogramot, Bujtor úr? A háttérben vitorlások húznak el: az egyiken sebzett arcú kalóz készül elrabolni Kardos doktort, a másikon tucatnyi nagymellű, izmos combú jamaikai lány, de édes mindegy, ők úgysem látszanak a képen, lévén, hogy százvalahány kilométerre van a Balaton.
3. kép. Robog az autó keresztbe-kasul Budán. Hogy mi okból, azt nem tudom, de mivel Bujtor-filmeken nevelkedtem, nem is firtatom. Főleg olyan esetben, amelyeknek forgatókönyvébe én is belekotnyeleskedtem, mert azokból egy mukkot sem értek. Ilyenkor szokott aztán jönni a magvas párbeszéd. Lehet spórolni a költségen, a közönség pedig úgysem hall semmit belőle
Hogyan jutott eszedbe, hogy ott legeltesd a szemedet egy divatüzletben?
Feleségemnek, aki nem az a tipikus mai manökenalkat, évek óta problémája volt, hogy hazai boltokban nemigen talált ruhát magának, így külföldi utazásainkkor első dolga volt, hogy felkutassa, hol tölthetné fel ruhatárát. Rómában egyszer aztán én is elkísértem, és döbbenettel láttam, hogy a Marina Rinaldi üzlet vezetője kijön elé, kézcsókkal üdvözli, majd bent félrehívja, és megmutatja neki azt a néhány holmit, amelyet számára rakott félre. Aztán, amikor ez a jelenet Párizsban és Londonban is megismétlődött, kezdtem kifejezetten aggasztó jelnek tekinteni. Az az érzésem támadt, hogy ekkora becs megszerzése nem lehetett valami olcsó mulatság
Egyszer aztán meg is kérdeztem, hogy minek járunk mi oda ennyi pénzért, nem lenne egyszerűbb, ha itthon mi nyitnánk egyet? Közölte, hogy ezúttal is el vagyok maradva, mert éppen most tárgyalta meg, hogy legyen nálunk is egy lerakatuk
Te pedig leselkedsz?
Az én koromban?! Mi egyebet tehetnék?!
Mennyi vagy?
Mennyi?! Sok. Hatvannégy
4. kép. A napokban láttam első filmjét, a Karambolt. És miközben újra lelkesen bámultam, ugyanolyan rajongással figyeltem, mint egykoron az addig soha nem látott, fura, nagydarab, huszonvalahány éves laklira. Nyers volt a filmen, kócos, darabos, mint afféle amatőr, de átsütött rajta valami mélységes hit az emberben, igazságban, valami szikrázó őserő, valami szemérmesen viselt vad férfiasság, valami bumfordi báj, valami megközelíthetetlen öntörvényűség. Igen, ő lett számunkra, generációnk számára a mítosz, egy korszak idolja, egy átláthatatlannak tűnő világban a szikrázó, meg nem alkuvó tisztaság. Hát bizony megváltozott azóta. Fölszedett jó néhány kilót, szakállat eresztett, haja megritkult, vonásai is engesztelőbbek, de tekintetében ugyanaz a tűz, dac, eltökéltség. Mindent elért, amit ezen a pályán lehetett: sztár volt idehaza, amikor a középszerűség dívott, Sándor Mátyás révén sztár lett Európában, amikor még ott a kutya sem volt kíváncsi, hogy mi van errefelé.
 |
Sikerfilmeket csinált az Ötvös Csöpi sorozattal, amikor ez idehaza még eretnekségnek számított, producerré vált; saját lábára állt, amikor még mindenki támogatás után sóvárgott. Sokunknak ma is ő a Bujti. Bujti, a Mítosz. Bujti, a Főnök. Bujti, a cimbora. Bujti, az Indián. Ő a nagy színész, a nagy rendező, a nagy életművész, a nagy vitorlabajnok, a nagy tanú, a nagy őrző, a nagy igazodási pont. Akadnak jócskán, akik pénzüket, pozíciójukat, kapcsolataikat, befolyásukat meg egyebeket tudtak az elmúlt időkben különböző rendszereken keresztül átmenteni neki a személyiségét sikerült. Igazságát, kiállását, hitét. Mégis, úgy érzem, vitalitása, ereje, nyughatatlansága dacára rezignált, szomorú. Akkor ez sem segít?
A teljes cikk a 14. heti, április 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
