Nagy örömünkre rengeteg férfi is megírja a magáét
(Kedves Olvasók, várom további hozzászólásaikat lapunk postacímén és az i.vkulcsar@sanomabp. hu-n!)
A kaméleonok magánya
Az aktuális barátnőm mutatta meg a cikket, majd, amikor látta, hogy nincs kedvem nőklapjázni, vacsora után felolvasta. Számtalan gondolatom támadt, a pszichiáter logikus, ám a férfiakkal szemben egyoldalúan kritikus eszmefuttatása fel is bosszantott. Kedves V. Kulcsár Ildikó! Biztosan tudja, hogy az írásaik befolyásolják az olvasók gondolkodásmódját, hétköznapjait, tehát javaslom: hallgasson meg engem (is), mert figyelmeztetni szeretném a nőket, hogy a többségük rosszul csinálja. Mert ahhoz, hogy társat találjanak, nem sírni kellene, hanem figyelni a másik nemre
E levél hatására találkoztam a szerzővel, egy harmincnégy éves informatikussal. Hallgassák most őt!
Birtokon belül
Langaléta, zárkózott kamasz voltam érdekelt a matematika, a csillagászat, az angol nyelv meg az autók , nem kezdtem korán csajozni. Lekötötte az időmet a sokféle mániám meg a haverjaim, táncolni sem szerettem. Arra sem vágytam, hogy én legyek a társaság középpontja. Az egyetemen mégis nyakon csípett egy évfolyamtársnőm. Harmadévesen kezdtünk járni Katával, egy év múlva össze is költöztünk. Pontosabban: ő szép lassan bevette magát az otthonunkba. Eleinte csak a hétvégéket töltötte nálunk, később szerdáig maradt, végül minden cuccát átköltöztette hozzánk. Én kettesben éltem anyámmal egy kelenföldi villalakásban (apám meghalt, amikor tizenöt éves voltam). Miért szerettem meg Katát? Mert szép barna lány volt. Ráadásul csöndes, komoly, tartalmas, szolid és (főleg) nagyon alkalmazkodó. Minden érdekelte, amivel én foglalatoskodtam, ezt a tulajdonságát nagyra értékeltem!
Amikor mindketten munkába álltunk akkoriban nagyon kelendőek voltak az informatikusok , közösen béreltünk egy kis lakást a belvárosban. Kezdetben velünk lakott a szerelem
Csakhogy Katát egy multicég alkalmazta, én meg a nagybátyám kicsi vállalkozásában találtam munkát. Az én ténykedésem időigényes volt számítógépeket forgalmaztunk, honlapokat készítettünk, állandóan pályáztunk, az volt a cél, hogy a cég megmaradjon, megerősödjön , az ő munkahelyén viszont riszálni és törtetni kellett. Értekezletek, hétvégi tréningek, bulik. Eltelt három év, és én szép lassan rájöttem, hogy egy másik nővel élek együtt. A szolid-szelíd Kata szivacsként szívta magába a számára idegen, különös életformát kiszőkítette a haját, cérnasoványra fogyasztotta magát , és egyre többet követelődzött. Hogy a kollégái Spanyolországban nyaralnak, mi pedig a Balatonnál. A kollégái elit, belvárosi helyeken buliznak a hétvégeken, mi moziba megyünk. A kollégái whiskyznek, mi vörösbort iszunk, ráadásul táncolni sem tudok
Szóval én nem változtam meg attól, hogy munkába álltam maradtam, aki voltam , ő viszont alkalmazkodott. Mint egy kaméleon, amelyik felveszi a környezete színét. Csak most már nem hozzám idomult, hanem ahhoz a rongyrázó közeghez, amelyben dolgozott! Nem nekem akart megfelelni, tetszeni, hanem a munkatársainak. Birtokon belül érezte magát, tehát miattam nem pedálozott (közben mindenkinek úgy mutatott be, mint a leendő férjét
). Korábban zavart, hogy anyámmal alázatosan viselkedik, no, ez ügyben is teljes fordulatot vett. Már szóba sem állt vele, hiszen egy általános iskolai tanárnő nem ért fel az ő multimagasságába! Korábban fontos volt számára a szex, ám ekkor gyakran hárított: fáradt vagyok
Megcsalt? Talán. Ma már nem érdekel.
A teljes cikk a 16. heti, április 19-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
