Együtt a szülőkkel, de mégis külön
Horváth Jovita (32), Fancsek Ernő (37) és Gergő (5)
Jovita és Ernő kilenc éve egy pár. Megismerkedésük után röviddel már annyira biztosak voltak az érzéseikben, hogy közös albérletben folytatták az életüket. Csakhogy a lakbér fizetése mellett lehetetlen volt lakásra félretenni.
A feleség története
Elköltöztünk Ernő szüleihez a főváros közelébe. Egy fedél alatt éltünk jövendő apósomékkal, a párom akkor kamaszkorú húgával és a családi kedvenccel, egy vizslával. Saját birodalmunkat egy apró szoba jelentette. Mivel én költöztem a családhoz, nekem kellett alkalmazkodnom. S hogy ami a páromnak elfogadott mint például a cigarettafüst vagy a kutya a lakásban , azt nekem meg kellett szoknom. A következő évben megtartottuk az esküvőt. Az volt a tervünk, hogy ráépítünk a szülői házra. Hosszas vesszőfutás után sikerült kamatmentes hitelhez jutnunk, ebből készült el a felső szint szerkezetkész állapotig, aztán elfogyott a pénzünk.
Nehéz időszak következett, ekkoriban gyakran nem láttam kiutat a kisszobánkból, de Ernő mindig lelket öntött belém. Mivel az építkezés állt, végül éltünk a lehetőséggel, hogy összeköltözzünk egy békásmegyeri panelbe az én szüleimmel.
Ők szintén a kezdetektől segítettek minket. Eladták a vidéki házukat, és felköltöztek albérletbe a fővárosba. Ez idő alatt sajnálatos módon meghalt az apósom, és a párom gyakran hazajárt az édesanyjához. A következő évben a szüleim vettek egy kis lakást, így felmondtuk a közös albérletet, és viszszaköltöztünk az anyósomhoz.
Amikor állapotos lettem, az első időszakban sokat kellett feküdnöm, és kínzott a bűntudat, hogy nem veszem ki a részemet kellő mértékben a háztartási munkából. Gergő születése után rengeteg segítséget kaptunk Ernő édesanyjától.
Közben apró lépésekkel készült a felső szint, és két év után megkaptuk a hitelt
a befejezéshez. Igazából akkor kezdődött az önálló életünk, amikor a hitelfelvételtől számított újabb két év múltán végre felköltözhettünk saját otthonunkba. Felhőtlenül boldog voltam. Apró dolognak látszik, de jó érzés, hogy ha este fáradt vagyok a mosogatáshoz, ráér reggel is, és mások életstílusához sem kell már alkalmazkodnom.
A férj szemszögéből
Jovita kezdeti pesszimizmusa érhető volt, hiszen a szülei és nagyszülei együttélése sem végződött jól. Ez negatív beidegződésként máig benne él. A másokkal, akár rokonokkal való együttélés persze minden pár kapcsolatát próbára teszi.
Mindig azon voltam, hogy ne veszítsük el a közös célt a szemünk elől, és ez erőt adott mindkettőnknek. Az »egy fedél alatt, de mégis külön« típusú együttélés szerintem praktikus, hiszen így mindig számíthatunk a szülői segítségre.
Kolóniából álomalbérletbe
Dicső Tünde (22) és Gönczi Zoltán (26)
Tünde és Zoli az ELTE kollégiumában ismerkedtek meg, ám néhány hónap múlva a fiú úgy döntött, hogy inkább kiköltözik, és szobát bérel magának. Egy interneten megismert párral költözött a zuglói albérletbe.
Női szemmel
Mint Zoli barátnője, sokat vendégeskedtem náluk. A kollégium után álomnak számított az 56 négyzetméteres panelbirodalom. Öt hónap után azonban szerettünk volna együtt lakni, és a szerencse mellénk szegődött: meghívásos alapon beköltözhettünk egy rózsadombi villába. Rajtunk kívül öt pár és egy fiú élt a házban, mi az egyik párral osztoztunk egy lakáson. Mindenkit jól ismertünk, mozgalmas társasági élet zajlott az emeleti lakás tágas teraszán. Végre lett saját fürdőszobánk, bár a konyhán továbbra is osztoznunk kellett. Igazán színes volt a társaság, akadt köztünk zenész, tornász, idegenvezető, külföldi, kertépítő és buddhista-filozófus.
Egy év után mégis kiköltöztünk. Alig pár nap alatt ráleltünk álmaink albérletére.
Beléptünk, és rögtön éreztük, hogy itt el tudjuk képzelni az életünket. Napfényes, világos, nem túl nagy lakás, nagyszerű kilátással. Az is fontos szempont volt, hogy végre legyen helyünk tanulni, a közös albérletben ugyanis nem fért el egy íróasztal sem. Mostani otthonunkban vastagok a falak, a környék csöndes és jó a közlekedés.
Kilátástalannak tartom a mai fiatalok esélyeit arra, hogy saját lakást szerezzenek, kivéve persze, ha örökölnek vagy a szülőktől kapják a kezdőtőkét. Mert amit megtakaríthatnának, azt sokan kénytelenek albérletre költeni. Önrészt nehéz szerezni, anélkül pedig lehetetlen hitelhez jutni.
A szüleim vidéken egy 150 négyzetméteres házban élnek. Annak az árából Pesten egy garzont is alig lehetne venni.
Férfiszemmel
A közös albérletekkel az a gond, hogy igazán nincs lehetőség privát szféra kialakítására. Sőt, néha összeolvad a saját és a közös tulajdon. Persze már az is előrelépésnek látszott, amikor végre átköltöztünk a hatalmas »hippis« albérletbe. Egy év állandó közösködés után azonban már saját otthonra vágytunk.
Családalapításon még nem gondolkodunk. Tanulok és dolgozom egyszerre, Tündének még két éve van hátra az egyetemből. Az a tervünk, hogy ha mindketten befejezzük a tanulmányainkat, külföldre megyünk dolgozni és nyelvet tanulni, hogy megteremtsük az alapokat, és összeszedjük az önrészre valót. Ezért döntöttünk úgy, hogy ha már saját lakásra nincs lehetőségünk, olyan albérletet keresünk, amin nem kell osztoznunk senkivel, és maradéktalanul megfelel az igényeinknek. Ha minden a terveink szerint alakul, néhány év múlva beköltözhetünk a saját otthonunkba.
A cikk folytatását a Nők Lapja Évszakok májusi számában találja.
