Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülõt

Drága Soma!

Most olvastam az egyik válaszleveledet, amiben a következőt írtad: “beteg a
gyerek, gyógyítsd a szülőt“. Szíven ütött ez a mondat! Tudod, nekem a világon a
legfontosabba kisfiam, érte bármire képes vagyok, és próbálom az elveim
szerint nevelni, hogy ne váljon belőle energiavámpír felnőtt.

Mégis azt gondolom, hogy nem tudok neki jó példát mutatni a férjemmel való
kapcsolatomban, és ezt biztosan megérzi, mert ahogy a kettőnk kapcsolata
megromlik (ez időszakonként változik, hol jóban vagyunk, hol nem), rögtön
beteg lesz. Persze ezek nem komoly betegségek, én mégis azt gondolom, hogy ez valamilyen szinten az én felelősségem. Pedig próbálom nem éreztetni vele,
hogy a házasságom nem a legboldogabb, de mint tudjuk, egy gyerek elől nem rejthetsz el semmit – olyanok, mint egy kis adóvevő.

Mondd, mit tehetnék? A férjemmel 4 éve vagyunk együtt, a kapcsolatunk inkább baráti lett, amióta a gyerek megszületett (2,5 éves!!!). Sajnos olyan durván és ocsmány módon tud velem néha beszélni, hogy a szerelem érzését teljesen kiölte belőlem. Amikor éppen jóban vagyunk, akkor is inkább haveri a viszonyunk, jókat dumálunk meg nevetünk, de ha rá gondolok, a szex az utolsó, ami az eszembe jut. Persze ilyen téren nekem is vannak igényeim, mint minden egészséges embernek, de mivel megcsalni nem akarom, megoldom máshogy…

Hamarosan megjelenik Soma Ébresztő című könyve. Olvass bele te is! Klikk ide! »

Tulajdonképpen nevetséges, hogy ha nem lenne a gyerek, már rég csomagoltam volna, és kiléptem volna ebből a számomra nem megfelelő kapcsolatból (persze az is biztos, hogy nem véletlenül történt így ez az egész, és ez egy óriási feladat és próbatétel a számomra). Tudod, egyik este lefekvés előtt megkérdeztem a “felsőbbrendű ÉNemet”, hogy miért van ez az állandó küzdelem és ellenállás a kapcsolatunkban felőle az én irányomba? És jött a válasz: azért, mert olyan vagyok, mint az anyja. Velem játssza le azokat a játszmákat, amiket gyerekkorában nem nyerhetett meg. Erre mit lépjek? Megpróbáltam neki elmagyarázni ezt az egész energialopkodás témát, és bár akkor úgy tűnt, megértette, a gyakorlatban nem változott semmi.

Mondd, megoldás lenne számunkra is a kineziológia? Úgy gondolom, ennek az embernek szaksegítség kell, hogy helyre tudja tenni magában a múltját, talán még nincs olyan szinten az önnön evolúciójában, hogy ez egyedül is menjen. Egyáltalán lehet ezt erőltetni? Van esetleg erről a témáról előadás, amit lehet látogatni, vagy máshogy működik a dolog? Kérlek, Soma, segíts, mert egyedül nem megy! Nagyon köszönöm és szép napot kívánok!

Dóri






Kedves Dóri!

Köszönöm, hogy megtiszteltél leveleddel, de nehogy azt hidd, hogy csak én tudok neked segíteni, illetve utat mutatni. Mindenesetre köszönöm a bizalmat, hogy engem választottál. Már leveled olvasásakor egyértelműen a “Hellinger terápia” ugrott be, de aludtam rá egyet, és továbbra is azt érzem, a kineziológia mellett ez segítene a legintenzívebben. Hogy tudd, hogy miről van
szó, előbb el kellene olvasnod egy könyvet (Thomas Scheffer: Ami a lelket megbetegíti, és meggyógyítja), ami összefoglalja a módszer lényegét.
Röviden arról van szó, hogy a család sokkal szorosabb és összetartozóbb egység, mint sejtenénk. “Láthatatlan szálakon” valamennyien össze vagyunk egymással kapcsolva, így akarva-akaratlanul mindannyian hatunk egymásra. Ha az egyik családtaggal történik valami, azt az összes többi bizonyos szinten megérzi.

De más módon is hatunk egymásra. Ha az egyik családtagnak van egy olyan vétke, bűne, elkövetett hibája, amiért nem bűnhődött meg, Hellinger szerint más családtag ezt tudattalanul átveheti, és magára vállalhatja. Épp ezért a csoportterápia során lemodellezik az egész családot, és a pszichodráma
elemeit használva nem csak szembesülnek, de át is élik (ami nyilván katarzis)
az adott problémákat. Hozzáfűzöm, nem pszichodrámáról van szó, ahol alapvetően a csoportvezető személyisége a legmeghatározóbb, és a jelenlevő szereplők sok esetben “csak” segítők, mintegy “bábok” az adott probléma
lemodellezésében, hanem egy teljesen új terápiás módszerről, amiben a hangsúly az érzéseken, az átélteken van. Itt minden egyes szereplő érzései
jelzés-értékűek. Sokkal inkább spirituális, mint a pszichodráma, csupán a helyzetmegjelenítések lemodellezésében emlékeztet a pszichodrámára.

Azt mondják, a családból elég egy embernek végigcsinálnia a terápiát, és az az
összes többire hatással lesz. Épp a napokban hallottam, hogy most már nem csak családmodellre használják a módszert, hanem függetlenül a családtól, bármely probléma feldolgozására, megoldására. Eredetileg viszont a Hellinger terápia a családi egységből, és a családtagok egymásra hatásából indul ki. Természetesen privátban (a szerkesztőségen keresztül) adok neked
telefonszámokat. (Hamarosan én magam is ugyanoda megyek.)

Mindenesetre az már egy konkrét kiindulópont, hogy rájöttél a következőkre: “…azért, mert olyan vagyok, mint az anyja. Velem játssza le azokat a játszmákat, amiket gyerekkorában nem nyerhetett meg.” Ha meg tudod vele beszélni, hogy együtt menjetek el a Hellinger terápiára, és/vagy (ezt érezni fogjátok, hogy kell-e pluszban) a kineziológushoz, szerintem az lenne a legjobb.

Mindenesetre ha ő is ráébredt, vagy ráébred arra, hogy érdemes, és lehet is változnia, akkor már sínen van a dolog. Légy vele őszinte! Mondd el neki, hogy nagyon fontos számodra a családi egység, közös gyermeketek, és saját testi-és lelki egészségetek! És a kapcsolatotok miatt is nagyon fontos, hogy komolyan vegye az érzéseidet! Épp úgy, ahogy nekem, neki is mondd el, hogy: “amikor durván és ocsmány módon beszélsz velem, a szerelem érzését teljesen kiölöd belőlem!”





Elgondolkodtam, hogy mit tennék, ha velem csinálná ezt a férjem. Biztos, hogy nem térnék nyugovóra aznap mellette. Inkább aludnék a nappaliban a kanapén, vagy matracon, de mindaddig, amíg nem nyugszik le, nem kér bocsánatot, és nem látja be, hogy ez hozzá, és a kapcsolatunkhoz (hiszen a gyermeke anyja, és hűséges felesége vagyok) méltatlan, addig nem keresném a közelségét. Nem durcás, indulatos gyermekként tenném, hanem a saját igazam és méltóságom higgadtságában, törekedve az indulatmentességre és a türelemre. És miután bocsánatot kért, megpróbálnám vele megbeszélni, hogy vajon milyen erők, indulatok működtek benne, hogy ennyire le kellett mennie kutyába?

Bizonyára neki sem jó kivetkőznie önmagából, és primitív bunkó módjára viselkednie a feleségével. Feltehetőleg lelkiismeretfurdalása van utána… Lelke mélyén biztos ő is arra vágyik, hogy szeretve legyen és szerethessen. Csak hát bonyolult műszer a lélek… Az elhatározásaink, akaratunk néha semmit nem ér, nagyobb erők munkálkodnak a mélyben. De soha ennyi módszer, lehetőség még nem volt arra, hogy a lelki sérüléseinkbe belelássunk, és gyógyíthassuk magunkat. (Ez az individualizálódás, az önismeret előtérbe kerülésének köszönhető, ami nyilván rengeteg nehézséggel, és küzdelemmel is jár.)

Nagyon jó, hogy tenni próbálsz azért, hogy közelebb kerülhessetek egymáshoz, és rendeződjön a kapcsolatotok. Sokan túl hamar kilépnek egy kapcsolatból, és nem sejtik, hogy amivel most nem birkóztak meg, később nagy valószínűséggel újra megjelenik az életükben. Egy szülői szövetség nem csak addig szól, amíg fent van az adrenalin, és ebből kifolyólag tombol a szex, aztán amikor elmúlt, viszlát! Gyermeteg, és önző dolognak tartom, ha még kísérletet sem tesznek arra az emberek, hogy a probléma mélyére merjenek nézni, és megpróbáljanak segíteni magukon és egymáson. Önző, mert csak a saját pillanatnyi érzéseikre gondolnak, és az kevésbé számít, hogy a gyermekük hogy éli meg ezt a szakadást.

Ti egykor vágytatok egymásra. Ez az érzés visszahozható. És van egy jó hírem:
periodikusan évtizedeken át rendszeresen visszatérhet. Drukkolok nektek, hogy változtatni akarásotok meghozza a gyümölcsét, és újra egymásra találjatok, és boldog család legyetek!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu