Egy ismeretlen csillag: Rezes Judit

Amikor felhívtam, hogy interjút szeretnék vele készíteni, meg is lepődött. – Miért pont velem? – kérdezte. – Mert nagyon jó színész. – Ezért? Köszönöm – válaszolta bizonytalanul. Aztán megnéztem Shakespeare talán legkeserűbb darabjában Cressida szerepében, és én köszöntem meg, hogy láthattam.

 – Ez a lány ennyire buta?

– Buta?

– Vagy csak nagyon kiszolgáltatott, és így szeretné túlélni?

– Inkább ez. Nem buta, inkább éretlen.

– Cressida bácsikája nekem sokkal gonoszabbnak tűnt, amikor még csak olvastam a darabot.

– Ez lehet, hogy a Haumanntól van, így oldotta meg. Nem gonosz, inkább túlságosan realista. Szeret minket. Akkor nem lehet gonosz.

– Érdekes előadás volt, bár a végén Hektor „kibelezése” számomra egy kicsit túl realistára sikerült.

– Nem tudok ehhez hozzászólni, színésztáboros koromban mi is használtunk ilyen eszközöket. Engem nem zavar. Ez egy ilyen darab. Sokan nem bírják, már a szünetben elmennek. Másoknak meg bejön. Nem véletlen, hogy ilyen ritkán játsszák, nem Shakespeare legnépszerűbb drámája. A Katonában szerencsére színre kerülnek ilyen előadások is.

– Hogy kezdődött? Hogy lett az ország talán legfontosabb színházának egyik legfoglalkoztatottabb színésze?

– Honnan kezdjem?

– Megszületett…

– Hú, az már nagyon régen volt, huszonkilenc éves vagyok…

– Az csaknem harminc év!

– Szóval Sárváron születtem, úgy értem, ott kapcsolódtam be a családba. Négyen vagyunk, a szüleim, a bátyám meg én, és mindenki más helyen született.

– Illetve kapcsolódott be a családba.

– Szóval én épp Sárváron születtem, aztán továbbköltözött a család. A bátyám születési helye például Dunaújváros.





 – Ennyit vándoroltak?

– Valahogy így alakult. Végül Miskolcon kötöttünk ki, de a középiskolát már Pécsett végeztem.

– Miért pont ott?

– Hegedültem, aztán érdekelni kezdett a balett. Az egyik akkori barátnőm jelentkezett Pécsre balett szakra, és azt mondta, jó, én meg utánamentem.

– Tehát papírja van arról, hogy balett-táncosnő?

– Igen.

– Így lett színész?

– Igen. Nem sok interjút adtam eddig, tehát ezt nem is sokan kérdezgették, ha mégis, mindig elmesélem, hogy a művészeti középiskolában volt színészgyakorlatunk is, ami tetszett, kisebb szerepeket el is játszottunk a pécsi színházban. Nem tudom, hogy ettől-e, szóval mind a kettő érdekelt.





– Érettségi után felvételizett a színművészetire?

– Igen, ahová nem vettek fel. Egy ideig párhuzamosan ment a balett és a színészet. Egy évet Győrben töltöttem ötödévesként az ottani balettiskolában. Megint nem vettek fel, aztán a kecskeméti színházba kerültem. Szerveztek egy válogatást a Dzsungel könyvére, megfeleltem. Ladányi Andrea volt a koreográfus, rendezett még két táncos darabot, ott ragadtam. Aztán harmadszorra sikerült a felvételi. Prózai és operett-musical szakra is jelentkeztem, az utóbbira jutottam be.

– Ez két felvételi vizsgasorozatot jelentett?

– Igen. Akkor még mindkét szakra be lehetett adni a jelentkezést. A prózai szakon az első fordulóban kirúgtak. Egy picit vicces is volt, amikor bejött a musical osztályba az első órára az a tanár, aki a másik felvételin kivágott, és azzal kezdte: maguk azért vannak itt, mert nagyon tehetségesek.

A teljes cikk a 20. heti, május 17-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.